Ahogyan a választás is bizonyította, a magyar társadalom többsége – köztük a nyugdíjas réteg – megbékélt ezzel a világgal. Elfogadta, hogy minden folytatódjon tovább, ahogy eddig volt. Nem is csoda: a kormányzat ígéretei szerint ezután majd állandó pénzeső hullik ránk, és mi hiszünk nekik, hiszen van elég pénz, lówellnessre meg törpe kilátóra is jutott. A választás előtt is 1800 milliárdot osztottak szét, az elosztás meg magyar módra történik - azaz arra adják, amire akarják, egyszer kaphatnánk akár mi is. A Holdról is látszik, milyen jólét lehet, hiszen nincs a világon még egy ilyen gazdag ország, ahol egy nyugdíjas mamának lenne 190 millió forint dugi pénze, amit a Pénzügyminisztériumban a fia őriz, nehogy a tata megtalálja. Talán csak egyetlen politikus maradt szegény... A gonoszkodást félretéve: a nyugdíjasok többsége sem látta egy jobb világ esélyét, a vélt biztonságot választották.
Ez azt is jelenti, hogy az elkövetkező években az időspolitikában sem lesznek, nem lehetnek valódi változások. Részben azért, mert ahogy mostanra kiderült, mégis elfogyott a pénz, valakik elzárták az uniós pénzcsapot, másrészt pedig azért, mert az általunk szorgalmazott rendszerszintű pozitív társadalmi változtatások nem illenek bele abba a politikai gondolkodásba, amelyik csak a választások megnyerésére koncentrál, alkalmi osztogatásokra és a propagandára épít. Ez eddig a politika szintjén mindig sikeres volt – olyan látszatvilágot építettek fel, amelyben minden rendben van, az esetleges bajokat mindig mások (Soros, Gyurcsány, Brüsszel, a melegek és akire rámutatnak) okozzák. Az ebben a légkörben szocializált emberek elhiszik, hogy a kormányzat valóságos Paradicsomot teremtett a hazai időseknek, és minden vágya a népjólét növelése.
A felszín alatti, valóságos világban azonban a magyar társadalom alapvető gondjai megmaradtak, sőt a feszültségek növekedtek. Mi, nyugdíjasok is „külön pályára” kerültünk, szép csendben csúszunk lefelé az „elszegényedési lejtőn” (Farkas András). A politikai siker mindenkori fontos eleme, hogy a társadalmat külön-külön érdekcsoportokká szervezik, amelyek aztán csak a saját sorsukat látják, nem érzik, hogy közösek az érdekeik – emiatt bármikor szembe lehet állítani őket. Mivel nem ismerünk másfajta világot, csak a mi korábbi helyzetünkhöz viszonyítunk, kevésnek is örülünk. Helyzetünk jellemzésére most egy klasszikust idézek, némi módosítással: Az apa férfi, az anya nő, nyugdíjasnál farhát fő. (Ezt a fajta biztonságot aztán tényleg irigyelhetik tőlünk a pusztuló Nyugaton.)
Mindezek miatt máig nem hisszük el, még a tények láttán sem, hogy a kapitalista állam nem a barátunk, hanem egy telhetetlen kisgömböc, amit meg kell fékezni. Pedig a „fenntarthatatlan nyugdíjrendszer átalakításának” elképzelései (például a korhatár emelése, a nyugdíjszámítás módjának megváltoztatása, a „pénz helyett állampapírt” ötlete) már megfogalmazódtak, és éppen most tesztelik a társadalom reagálását. De az már semmire sem reagál, kiégett, csömöre van a politikától és a politikusoktól, megszokta a kizsákmányolást, mint az igavonó ló a hámot.
Biztos, hogy ennek így kell lennie? Mit tehetünk?
Fontos tudomásul venni és kimondani, hogy a nyugdíjasok többsége – az aktív korúak egy részéhez hasonlóan – rendkívül tájékozatlan vagy félretájékoztatott, és emiatt könnyen manipulálható.
Ha valaha is változást akarunk, akkor meg kell ismertetni az idősekkel a jelen és a jövő reális helyzetét, a saját érdekérvényesítésünk lehetőségeit és korlátait. A legfontosabb feladat önmagunk újjászervezése, a megosztottság csökkentése. Tisztázni kell társadalmi feladatainkat, egyszerűen fogalmazva: mit, miért, hogyan és miből akarunk megcsinálni?
Érzelmektől mentes józansággal kell kimondani, hogy: 1. Partnerei kívánunk lenni a mostani (és a mindenkori) kormányzatoknak és az önkormányzatoknak is, a nyugdíjasok sorsának alakításában, ha igényt tartanak rá, vagy ha képesek leszünk „rászorítani” őket. 2. Jóban és rosszban is osztozni kívánunk az ország minden polgárával. (Az utóbbi kimondása különösen fontos, hiszen csak akkor kérhetünk többet a gazdasági növekedés hasznából, ha az ínséges időkben osztozunk a gondokban is.)
Természetesen „szárazon kell tartani a puskaport”, meg kell őrizni, láttatni kell az átalakításokra és az időspolitikai korrekciókra kidolgozott, naprakész javaslatainkat, de alapvető tapasztalat, hogyha ugyanazt tesszük, mint eddig, akkor az eredmény is ugyanaz lesz, ahogy ezt az ország parlamentjében is láthatjuk. De mi mást tehetünk?
Az egyik fő gond, hogy Magyarországon nincs összefüggő, egységes rendszert alkotó nyugdíj-egészségügy-szociális-önkormányzati és civil politika és ennek megfelelő intézmény- és szabályrendszer – pedig ennek létrehozása nélkül nem lehet hatékony és gazdaságos idősellátás, ez vezethet a jövő felé. Egy komplex új rendszer kialakítása hatalmas szakmai kihívás – de a mi generációnkban megvannak ennek a szakmai feltételei, és történelmi cselekedetté lehet. Kiszakadhatunk a politikai pártok által teremtett középszerű gondolkodás-karanténból és egy új társadalmi alternatívát kezdeményezhetünk.
„Magad uram, ha szolgád nincsen” - mondja a szólás, és igaza van. Ha gondjaink megoldásában nem számíthatunk komoly állami támogatásra, akkor nekünk kell megpróbálni önszerveződésekkel megteremteni azok lehetőségeit.
Mindezek egy tanulási folyamattá, másfajta időspolitika részévé is válhatnak, nekünk és a majdani időseknek.
A mostani politika egyik alapelve, hogy „merjünk nagyot álmodni!” – és ez jól is van így, hiszen álmaink vezérlik az életünket is. Az ország egy része csak bódultan alszik, de vannak, akik álmodnak. Van, aki focistadionokról, olimpiáról, az Óperencián túlra vezető kisvasútról, a hajdani dicsőség visszaállításáról, a legnagyobb dagadt pénztárcáról, vagy egy mindent megváltoztató választási győzelemről. Álmodjunk mi is – egy olyan emberségesebb világról, ami mindenkinek biztonságot és békességet nyújt – de talán tehetünk is érte valamit, ha összefogunk és megkeressük a cselekvés új lehetőségeit. Hajrá, nyugdíjasok!
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.