Az ukrajnai háború idején szinte észrevétlenül jelent meg Narine Abgarján új könyve magyarul. Az Élni tovább háborús regény. Formálisan novellafüzér, amelyben Berd, egy az azeri határ mentén lévő örmény kisváros lakóinak összefűződő tragikus történeteit mondja el az író. Megdöbbentően egyszerű és tragikus könyv. Az ellenség arctalan benne, az áldozatok ritkán hősök, legfeljebb akkor érezzük ezt róluk, amikor a túlélést, a szolidaritást gyakorolják. Hasonló a kicsit meseszerű korábbi könyvéhez (Égből hullott három alma), amelyben a történetet mégis átragyogja a háborúkkal dacoló történelmi derű. Az írónő oroszul ír, 26 évet Moszkvában élt, de Ukrajna megtámadása után szinte pánikszerűen hazaköltözött Örményországba. Most Jerevánban lakik, onnan adott telefoninterjút.
Az előző, magyarul megjelent könyvét (Égből hullott három alma) olvasva megkönnyeztem a történetet, de sokat mosolyogtam is rajta. Ez a magyarul most megjelent új könyve viszont csak megrázza, megríkatja az olvasót.
A könyv, amit elolvasott, a harminc évvel ezelőtti, 1991 és 1994 közötti karabahi háborúról szól. Kis könyv, de a megírása nagyon megviselt, hat kilót fogytam, amíg írtam. Nem is tudom, hogyan lehet írni a háborúról, hogyan volt erre képes Ernest Hemingway, Vaszilij Grosszman és más nagy írók. Amíg írtam, akartam hagyni valami jót is, egy kis reményt. A történet nem tűrte. Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy a borzalmak elrettentenek a dolgok megismétlődésétől. Azóta újabb háborúk törtek ki Örményország és Azerbajdzsán között, és megtámadták Ukrajnát. Sajnos ezek a nagy háborúk a kis országokat, mint Örményország, Grúzia, vagy Ukrajna sújtják.
Amikor megjelent Oroszországban a könyv, az orosz olvasók hogyan fogadták?
Megértéssel és tisztelettel. Átérezték azt, amit mi megéltünk. sok ilyen tartalmú levelet kaptam. Írt nekem egy asszony, aki kemoterápián ment keresztül és nagyon megviselte, hogy kihullott a haja. Azt írta, hogy a könyvemből megértette, hogy az ő személyes szerencsétlensége, a hajhullás, mennyire nem állt arányban a háborús borzalmakkal.
Mi itt arról értesülünk, hogy az oroszok nagy többsége azonosul az Ukrajna elleni hadjárattal, elfogadja a háborút.
Az Élni tovább 2018-ban jelent meg oroszul. Azt, hogy most miként olvassák, nem tudom. De azt tudni kell, hogy Oroszországban olyan világ van, annyira általános a szólásszabadság, a sajtószabadság hiánya, hogy nehéz megtudni, hogy az emberek valójában mit gondolnak. Májusban két hétre visszamentem Moszkvába, s megpróbáltam a dolgokat értékelni már kívülről nézve. Az oroszoknak persze nincs ilyen lehetőségük. De sokan tudják, milyen sokan kényszerültek szinte elmenekülni külföldre, hogy pánikszerűen emigráltak olyan világszerte ismert nevek, mint Gluhovszkij, Ulickaja, Senderovics. Ha ők így jártak, őket ki védi meg – gondolhatják. Amíg Moszkvában voltam, egyetlen olyan autót láttam, amelyen a nagy Z díszlett. (Ezt használják jelképként a háborúval azonosulók. A szerk.) A többi autós rádudált és a felfelé emelt mutatóujjával üzent neki. Persze ebből sem lehet olyan következtetést levonni, hogy a moszkvaiak háborúellenesek. Vidéken nyilván más a helyzet. A szülők az egyik, a gyerekek a másik oldalon állnak sok családban. Most azt gondolom, fele-fele arányban oszlott meg az orosz társadalom, s az egyik fele azt mondja, hogy Putyinnak mindig igaza van, mert ő a mi országunk vezetője.
És az örmények hogyan látják a helyzetet? Úgy érzékeltem, néhány éve, amikor önöknél jártam, hogy az emberek alapvetően Oroszország-barátok.
Oroszország a szövetségesünk. De két éve, amikor újra háborúztunk Azerbajdzsánnal Karabah miatt, nem szövetségesént viselkedtek, hanem a maguk ügyeit intézgették. Azt látjuk most, hogy van egy nagy szövetségesünk, aki viszont nem segít. Az örmények között is egyre többen megértik, hogy többféle kapcsolat kellene a világban, nem függhetünk egyetlen országtól.
A háború kitörése után elutazott Örményországba. Most ott él. Ezt miként kell értelmezni, Narine Abgarjan egy a háborús orosz menekültek közül, vagy egy hazatérő örmény?
Emigránsnak nem éreztem magamat Moszkvában, ahogy most sem tudom magam menekültnek. Mindig megmaradtam örmény állampolgárnak, tehát nem éltem át azt a sokkot, amelyet az emigránslét jelent, hogy minden addigi kapcsolat megszakad az elhagyott országgal Huszonhat évet éltem Moszkvában. Ott lettem azzá, aki vagyok, ott váltam íróvá. Amikor elköltöztem Oroszországba, huszonnégy éves voltam, az ország azóta nagyon sokat változott, ahogy Örményország is más lett. Kétfelé változtunk én és a hazám is. Megváltozott tehát az otthon, új hidakat kell építenem. Azért kellett elmenekülnöm szinte Moszkvából, mert február 24-e, amikor Putyin megtámadta Ukrajnát, mindent szétrombolt. Szétrombolta a világot, amelyben nevelkedtünk, amely meghatározta a kultúránkat: könyveket, filmeket, zenét, széttört a közös kulturális tér, amely egészen mostanáig létezett a posztszovjet országokban. Ennek a már megsemmisült világnak lettünk mind az árvái. Újra kell építeni a múltat is most, benne a hitekkel, tradíciókkal. Nekem például a nagyszüleim harcoltak a második világháborúban – most már hónapok óta azt látjuk, hogy valós időben térnek vissza az ő élményeik. Mit kezdjünk a legendákkal?
Ezután is oroszul fog írni?
Igen. Tanulok ugyan angolul, de aligha fogok ezen a nyelven írni. Az orosz nyelv nem tehet arról, amit tesznek vele. Az orosz nyelv – Tolsztoj, Dosztojevszkij, Sosztakovics – nem felelős azért, ami most történik Ukrajnában. Nem azonos Putyinnal, Lavrovval, meg, amit ők mondanak oroszul. A kultúra folytatódik, s a gondolkodni képes emberek nem adják fel, ami értékes nekik.
