Amióta – majdnem 400 éve – a száműzött Hugo Grotius Párizsban kiadta De jure belli ac pacis (A háború és a béke jogáról) című művét, amivel megszületett az „igazságos háború” doktrínája, az európai jogrendszer elfogadja, hogy a háborúkat ne csak a tények szintjén, hanem az igazsághoz való viszonyukban is vizsgáljuk. Ezek szerint azt a háború-viselést lehet igazságosnak minősíteni, amit nem a megtámadott fél kezdett, s amely emberi jogokat, önrendelkezést és/vagy vallásszabadságot véd. Minden más háború, mondja az arminiánus (tehát a kálvinizmuson belül „jobboldali elhajló”), toleranciára hajlamos Grotius, merő agresszió, amit nyers geopolitikai érvekkel és a támadást kezdeményező hatalom „dics(őség) vágyával meg lehet ugyan magyarázni, ugyanakkor erkölcsileg el kell ítélni".
Ha előre ugrunk pár évszázadot, úgy tűnik, a francia forradalom óta a „népfelségre” való hivatkozás felülírja a grotiusi elveket. De az ennek alapján létrejövő nacionalizmus relativizálja az igazság fogalmát, hiszen ha X ország nemzeti érdekeinek érvényesítése sérelmeket okoz Y országnak, amelyik ugyancsak nacionalista alapon ellenzi ezt az érdek-érvényesítést, akkor hol az igazság? Tegyük fel, hogy elfogadjuk a protestáns jelszót: ”Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – ami éppen a vallásszabadság védelmében keletkezett, vagyis hogy az igazság mindig a megtámadottak oldalán áll. El kell döntenünk, mi lett ebből a XX. században, amikor a német hadvezetés meg volt győződve arról, hogy az igazság nem az „álnok” Anglia, hanem az ő oldalukon áll és minden német katona övére ráírta, hogy „Gott mit uns”, vagyis „Velünk az Isten”. 1918-re viszont bebizonyosodott, hogy azt a háborút nem a jó, vagy rossz Isten, hanem a tankok döntötték el – ezek szerint Isten vagy már kezdetben sem pártolta az európai nagyhatalmakat, vagy pedig cserben hagyta a németeket. Akik ettől kezdve „más lóra tettek”, újjászervezték hadseregüket, és revizionista retorikával, illetve a „hátba döfős” mítosz alkalmazásával újabb háborút kirobbantó diktátort bíztak meg a Harmadik Birodalom megteremtésével. Hitler elvi szempontból mindent a „nyelvi” kártyára tett fel: mindenütt, ahol németül beszélnek, Berlin akarata kell, hogy érvényesüljön. Vagyis 1939-ben a nemzetiszocialista kotyvalék már köszönő viszonyban sem volt az igazsággal.
Ki az, aki ma a „Velünk az Isten” önáltató hazugságát képviseli a világban? Az iszlámistákon kívül egyedül Kirill (Gungyajev néven hajdani szovjet titkosrendőr), minden orosz ortodox hívő moszkvai pátriárkája. Ő az, aki nap-mint-nap Putyin propaganda-szövegeit mondja fel egy verkli egyhangúságával. Eszerint az Oroszországi Föderáció senkit sem támadott meg, csupán „a saját határait védi” és annak van igaza, aki naponta imádkozik az orosz fegyverek győzelméért Ukrajnában. Hogy ezt az oroszok esetleg más vallású csecsen, vagy szíriai csapatokkal és rengeteg fiatal orosz katona halálával érik el, másodlagos tényező. Kirillt keresztényellenes állásfoglalása miatt joggal utasította rendre Ferenc pápa egy hosszabb videó-beszélgetésben, ahol közölte a moszkvai pátriárkával: hiába érvel, mint egyházfő nem lehet Putyin elnök ministránsa! Persze ez is régi bizánci hagyomány: a pátriárkának mindig ki kell szolgálnia a császárt, a cárt, vagy a mindenkori uralkodót.
Kirill magatartása máris az ortodox egyházon belüli szakadáshoz vezet: a Moszkvától független ukrán egyházfő, Epifanyij metropolita a legsúlyosabb bűnökkel vádolja Putyin csapatait, de még a Moszkvához tartozó ukrán ortodox egyház feje, Onufrij metropolita is számonkéri Kirillen az ukrajnai templomokat és kolostorokat ért pusztításokat, illetve az iskolák és a kórházak lebombázását, a „felszabadító” orosz tüzérség és légierő, civil lakosságot egyáltalán nem kímélő tevékenységét.
Ugyanakkor nemzetközi felháborodást váltott ki, hogy Kirill pátriárka jelentős külföldi vagyonának zárolását az Európai Unióban a magát egyébként protestánsnak valló, de alighanem teljesen vallástalan Orbán Viktor vétója akadályozta meg. Nem hiszem, hogy Kirill áldása segítené az orosz fegyvereket, vagy Dél-Kelet-Ukrajna ígért újjáépítését, amikor a Donbaszban és másutt Putyin szétlövi az ortodox templomokat és civilek ezreit gyilkolja meg, vagy űzi el otthonából egyre „különlegesebb” hadművelete folyamán. Ami csak az orosz nagyhatalmi vágyakat közvetíti Európának, de sem az Újtestamentum keresztény Istenéhez, sem az igazsághoz nincsen semmi köze.
