Találós kérdés: mi az, ami nekem is van, neked is van, mindenkinek van? Könnyű a válasz: a személyi igazolvány, hivatalos rövidítéssel „szig.”. Igaz, nem mindenkié fest egyformán. Az állampolgárok legnagyobb részének egy celluloidlapon feltüntetett szöveg tanúsítja, hogy gazdája élő személy. Amikor ezeket bevezették, bizonyára úgy találták, hogy az öregeknek már kár kiadni ilyen lapokat. Arra a néhány évre, amíg még itt rontják a levegőt a Földön, megteszi a régi, csak immár határidőtlenített könyvecske alakú "szig." is. Igaz, a lakcímet igazoló hatósági papírt, akarom mondani celluloidot, azért mi, öreg harcosok/vén trottyosok is kaptunk. (Más kérdés, hogy az állampolgároknak újabban nem kötelező ott lakniuk, ahol állandó vagy akár ideiglenes jelleggel is be vannak jelentve.)
Amióta az Alkotmánybíróság gyakorlatilag törvénytelennek minősítette a személyi szám alkalmazását, a "szig." száma pótolja azt, noha ez szerintem nem egészen logikus. Hiszen amikor a személyi igazolvány lejár (mármint a fiataloké és középkorúaké), akkor újra cserélik. Annak a száma pedig garantáltan különbözni fog az előzőétől, tehát számával az állampolgár sok esetben nem boldogul. Menyivel észszerűbb lenne, ha a különféle iratokba, kérdőívekbe nem a személyi igazolvány számát, hanem az állampolgár TAJ-számát íratnák be, amely tudvalévőleg soha sem változik. Dehát balgaság volna logikát követelni a bürokratáktól.
Sok olyan ország is van a világon, ahol egyszerűen nem létezik személyi igazolvány. Ilyen például az Egyesült Államok. Ha már valahol, mondjuk a bankban, nagyon követelnek valamilyen, a személyazonosságot igazoló papírt, az állampolgár az útlevelét (ha van neki), vagy gépkocsivezetői jogosítványát mutatja be. (Ehhez csak két megjegyzés: 1. Az 1980-as évekig még ezen a jogsin sem volt fénykép. 2. Mit csinál az, aki – például valamely testi fogyatékossága miatt – nem vezet autót és nincs jogosítványa? Egy olyan gépkocsivezetői jogosítványt igényel, amelyen fel van tüntetve – ez nem vicc! – hogy gépkocsi vezetésére nem jogosít.) No de hát nálunk sem mindig volt személyi igazolvány.
A két világháború között Magyarországon, de még utána is egy darabig a nagykorú állampolgár egy sima bejelentőlappal igazolta magát. Ehhez a sarki trafikban vett az ember egy fél füzetlap nagyságú űrlapot, kitöltötte (családi és utóneve, születési helye, ideje, anyja neve, állandó lakása), aláírta, majd aláíratta a házfelügyelővel is, azután besétált vele a lakásához legközelebbi rendőrőrszobába, ahol ezt a fecnit lepecsételték (meg nyilván beírták valamilyen könyvbe), és ezzel már kész is volt a tényleges személyi igazolvány. Aztán, ha az ember lakcímet változtatott, kitöltött egy kijelentő-, majd egy újabb bejelentő lapot és – lásd, mint fent – az aktus ezzel befejeződött. Ami meglepőnek tűnhet, a kedvezményes MÁV-igazolványon, de még a fővárosi diákok villamosbérletén is volt fénykép, a bejelentőlapon azonban nem.
A fényképes személyi igazolványt szovjet mintára az úgynevezett szocializmus idején vezették be. Ebben aztán volt minden, dal, szerelem, bánat. Nemcsak a tulajdonosának a neve, születési adatai, lakcíme, de munkahelye, foglalkozása, családi állapota, házastársának és gyermekeinek a neve is. Ha valaki megházasodott, elvált, gyermeke született, börtönből szabadult, az mind bekerült az igazolványába. Így aztán aki kétszer, vagy ne adj’ isten, háromszor vált el, annak két, rossz esetben akár három előző feleség/férj is szerepelt ebben a mindentudó dokumentumában, amely jóformán csak abban különbözött egy szovjet paszporttól, hogy nem állt benne a hírhedt 5. pont. (Tudniillik a nemzetiség, amely az iratokban könyörtelenül szállt apáról/anyáról a gyermekre. Egy orosz anyanyelvű, orosz tudatú személy a személyi igazolványában akkor is tatárnak vagy zsidónak volt feltüntetve, ha már a nagyszülei sem beszéltek tatárul vagy jiddisül.)
Igaz, volt a magyar személyazonossági igazolványnak egy kétségtelen pozitívuma is. A szocialistának nevezett rendszer ugyanis nemcsak átkos, hanem erkölcsös is volt: komolyan vették, hogy egy szállodai vagy üdülői szobába kizárólag törvényes házaspár költözhet be, vadházaspár nem. Ha a feleség történetesen nem viselte a férje nevét, a recepciós csak a "szig."-ben szereplő anyakönyvvezetői bejegyzés ellenőrzését követően adhatott ki nekik közös szobát.
Amin nem lehetett változtatni, az a születési bizonyítvány, hivatalos nevén az anyakönyvi kivonat volt. Ha másolatot igényeltem ehhez a papírhoz, a budapesti VII. kerületi anyakönyvi hivatalhoz kellett fordulnom, noha én a mostani Zuglóban születtem. 1932-ben azonban Budapest még csak tíz kerületre volt felosztva és a mai Zugló akkor Erzsébetvároshoz tartozott. Még a személyi igazolványomban is „Budapest VII.” van feltüntetve születési helyként, noha talán mondanom sem kell, hogy ezt az igazolványt hosszú évtizedekkel azt követően állították ki, hogy Zugló kivált Erzsébetvárosból. (Igaz – e tekintetben minden elismerésem a mai hatóságoké –, amióta digitalizálták az anyakönyvi nyilvántartást, azóta bárhol igényelhetek születési anyakönyvi kivonatot.)
Ám ezzel a "szig."-em körüli bonyodalmak még nem érnek véget. Ott ugyanis – a születési bizonyítványom nyomán – két kereszt- (kincstári nyelven: utó-)név van feltüntetve: István Mihály. Engem szólították már Mityának, Pistának, Pityunak, Kulinak, Sztyepánnak, Steve-nek, de Mihálynak még soha senki sem hívott. (És Jóskának sem, pedig a keresztlevelemben – a József névre hallgató néhai keresztapám tiszteletére – még a „József” is oda van biggyesztve az „István Mihály” után.) Az ember azt mondhatná, hogy egye fene, szerepelhet a személyimben akár öt-hat keresztnév is, én viszont csupán egyet használok. Igen ám, de az egyik bankban csak „István” áll a számlatulajdonos neve rovatban, a másikban viszont a „Mihály” is, ezért nem egyszer fordul elő, hogy mivel nem tudom, hogy az adott helyen éppen hogyan tartanak nyilván, nem fogadják el az aláírásomat, mert az nem úgy fest, ahogyan a náluk szereplő mintán áll. Hasonlóképpen néha nem akarnak kiadni a postán nekem címzett ajánlott levelet, mert ott a címzésben csak az „István” szerepel, én pedig – ne is próbáljam becsapni őket – a személyi igazolványom szerint „István Mihály” vagyok.
És nyilván nemcsak nekem gyűlik meg a bajom a neve(i)mmel. Megjegyzem, számos jeles személyiséget csak egyetlen néven, jelesül a keresztnevén emleget a közönség: Zorán, Charlie, Ákos. Kettő van Ciniből: Zalatnay és az immár csak néhai Karinthy. És akkor még ott vannak az utó-, illetve ragadványnevek is: Müller Péter Sziámi, Marton László Távolodó, Szirtes Edina Mókus.
