Különös, hogy László Miklós Illatszertár című darabját, amely a nagy gazdasági világválság idején játszódik, ma békebelinek érezzük. Ez a keserédes vígjáték nem véletlenül jutott el Hollywoodba is, három film is készült belőle. Már Horesnyi Balázs díszlete nosztalgiát ébreszt. A tatabányai Jászai Mari Színház előadásához olyan patyolattiszta drogériát építtetett fel, ami akár muzeális érték lehetne, ahol gondosan kivitelezett minden. Egyetlen porszem sincs, rendet, harmóniát áraszt magából. Az alkalmazottak Kiss Julcsi által tervezett ruházatán parányi gyűrődés sem képzelhető el, és versenyt köszönnek a belépő vásárlónak, akit csaknem vendégként fogadnak. Gyanúsan idillinek tűnik minden a Városmajori Szabadtéri Színházban tartott vendégjátékon, de persze hamar kiderül, hogy ez csak a látszat.
László Miklós tudta édes ostyákban adagolni a nézőknek a keserű pirulákat. Tudott olyan profi darabot írni, jó szerepekkel, biztos lábakon álló dramaturgiával, humorral, romantikával, hogy az könnyen „csússzon”, kellemesnek hasson, ám közben rafinált módon, mégis bőven hordozzon mögöttes tartalmakat, amiket Szikszai Rémusz rendező aprólékos gondossággal bele is plántált a produkcióba. Miközben tökéletesen működik a drogéria eladói gépezete, érezhető, hogy azért ez a mindennapok taposómalma, amiben tán senki nem boldog igazán. Meg az elbocsátás réme is ott lebeg bárki feje fölött – amitől az idősödő Sipos úr, akit Széles Tamás ad, tart a leginkább –, hiszen a gazdasági válság miatt kevesebb a vevő. Az amúgy közszeretetnek örvendő főnök úr be is lengeti: közel sem biztos, hogy mindenkit képes lesz tartani. Kardos Róbert mesebeli jó embert játszik, aki alapjáraton családtagként kezeli az alkalmazottait. Szeretettel néz végig rajtuk, és ők is így néznek rá. Elismerik a szakmai tudását. Tolerálják a rigolyáit. Lesik az igényeit. Nem csak muszájból, hanem elhivatottságból is hajtják végre az utasításait. Olyanok dolgoznak itt, akik ugyan zsörtölődnek, évődnek, s bár van köztük némi hierarchia, hatékonyan tudnak együtt dolgozni. Gyakran vannak többen együtt a színen, ami jó színészi összmunkára ad lehetőséget. Lehet szerválni és visszapattintani a hatásos mondatokat, lehet évődő szócsatákat vívni és közben tenni-venni, pultot rendezgetni, krémet kotyvasztani, raktárból is kikiabálni, kicsit morfondírozni, eszméket és rögeszméket kifejteni, anekdotázni. És közben karaktereket formálni.
Közvetlen karácsony előtti buzgó ügymenetet látunk, már ünnepi tervezgetéssel, készülődéssel. De aztán egyszerre csak becsap a ménkű. Hammerschmidt főnök úr igen felpaprikázott hangulatban beleköt Asztalos úrba, akit eddig szinte körbeajnározott, első számú eladója volt. Amikor nincs vevő a boltban, durván kiabál vele, ami egyáltalán nem illik választékos modorához, kifinomult eleganciájához. A Crespo Rodrigo alakította férfi visszahőköl. Nem ehhez szokott. Magyarázat kér, majd már emelt hangon követel. Ő is kijön a sodrából. Visszabeszél. Dühösen kakaskodnak. A többiek meglepetten bámulnak. Kirajzolódnak a boltbéli erőviszonyok. Látszik, hogy van, aki örül, hogy az eddigi kedvenc pórul jár. Más rémülten, rosszallóan néz, vagy együttérez a kollégájával. Kiderül, féltékenység gyötri az öregurat, névtelen levelet kapott, hogy a felesége a boltból csalja valakivel, és meg van győződve, Asztalos úr az, akit durva szóváltásuk után azon nyomban ki is rúg, pedig ez a munka volt az élete. Büszke sértettséggel távozik, de érződik, hogy ez számára a totális összeomlással, a világvégével egyenlő. Sokak megalázottsága, kiszolgáltatottsága sűrűsödik bele a jelenetbe, amelybe beleláthatók a kisemberek méltósággal viselt megpróbáltatásai. A mindennapok gyötrő igazságtalanságai. Az, hogy szinte bárkivel, bármikor különösebb indoklás nélkül ki lehet babrálni, hiszen a főnök úr nem ad egyértelmű magyarázatot, az pedig viszonylag hamar kiderül, hogy egyáltalán nem Asztalos a ludas. Egy felfogadott titkosrendőr viszont azt is elmondja, hogy a névtelen levél valóságot állít, a megcsalás tény, a ficsúr, a Mikola Gergő által játszott Kádár úr a bűnös. Hammerschmidt annyira kikészül, hogy kórházba kerül. Megfagy a levegő az üzletben. Oda a látszatidill, az eljövendő ünnep gondtalansága, meghittsége. Vagy tán mégsem?
Az Illatszertár máig tartó sikerének valószínűleg az is a titka, hogy nem húz be nagy gyomrosokat a nézőknek. Nem mutatja a világválságból a nyomort, az éhezést, netán az éhhalált. Megmarad viszonylag jól szituált polgári keretek között. Érezteti a hátteret, de csak módjával. Vígjátéki formába önti sokak tragédiáját. Romantikus szerelmi szállal fűszerezi, de hogy ne legyen túlzottan édeskés, iróniát csepegtet bele. Kieszel egy dupla csavart. A boltba visszavett Asztalos úr permanensen perpatvarozik a Szakács Hajnalka megformálta Balázs kisasszonnyal, de egy éve elérzékenyülő, félszeg levelezést folytat egy ismeretlen hölggyel, akivel végre-valahára éppen most találkozna. Megtudja azonban, hogy az maga az általa utált Balázs kisasszony. Kedves, nevettető vígjátéki helyzet a drámai szituáció ellensúlyozására. Mulatságosan eljátszható, hogy a levelezés során egymásba habarodók hogyan lepődnek meg, miként érzik azt, hogy ez képtelenség, s totálisan hoppon maradtak. Az persze már előre borítékolható, hogy végül összemelegednek, naná, hogy egymásra találnak. Örökös humorforrás, ziccerszerep a kifutófiúé, aki mindenhová biciklivel kézbesít mindent, és akikre haragszik, azokat lazán elüti, majd élménybeszámolókat tart a különböző esetekről. Figeczky Bence maximálisan kiaknázza a szerepben rejlő lehetőségeket.
Előbb-utóbb valahol bemutatnak egy Illatszertár produkciót. Évtizedekkel ezelőtt Benedek Miklós, a korszak jeles ismerőjeként rendezett belőle jó előadást a József Attila Színházban. Csaknem évtizede, Puskás Tamás vitte színre, szintén élvezetesen, a mostani Centrál Színházban, a Révay utcában, abban a teátrumban, ahol 1937-ben az ősbemutatót is tartották. Pár éve Mohácsi János rendezte Nyíregyházán, kissé erőteljesebbé téve a világválság okozta bajokat és a felhorgadó indulatokat.
Szikszai Rémusz tatabányai verziója pontosan megfelel a szerző szándékainak. Szórakoztató, sikeres, de azért érezteti, hogy inog a talaj, ami bármikor bármelyikünk alól könnyen kihúzható. Ahogy a vígjáték szabályai diktálják, olyan nagyon nem kell aggódnunk, valahogy csak elrendeződnek a dolgok, a főnök úr is megbocsájt a feleségének, végső fokon öregedő fejjel mi mást tehetne? Jó így megkönnyebbülni a színházban. Legalább egy nosztalgikus, kellemes este erejéig azt érezhetjük, hogy nincs olyan nagy vész, mint ahogy azt nap mint nap tapasztaljuk.
