Elátkozódva hagytál, immáron három napja, egyedül. Sóhajaimmal számlálok minden pillanatot, de oh! Arcomon megáradt folyóként folynak vérpatakok, vöröslik megsárgult csipkegallérom, ’mivel nemrég, csejtei kirándulásunkkor leptél. Beszélek hozzád, de szentül hiszem, hogy valahol, valahogy szívem „dallama” eléri Szíved, még ha oly’ lehetetlennek is tűnik, e reménytelenség tengerén, melyen sodródásom a sápadt hold is magányomtól fogyva figyeli. Ha rápillantok, eszembe jut szűzhó-fehérségű Orcád, hegylánc Arcéled, hóvirág szirmaival vetekedő Orrcimpád.
Tagbaszakadt kétségbeesésed három hója tűnt fel tengerentúli barátom látogatásakor. Mindig is odavoltam a társalgószobába gyöngyös felöltőben belibbenő megjelenésének elegáns simulásáért, selyemsállal. Te ilyenkor könyvtáradba mogorván visszavonulva rebbentetted Szemed, melyből „gyilok-villámokat” véltem felfedezni – barátom felé. Mert megpillantottad mellére tűzött kámeáját, melyet kétszáz évvel ezelőtti arcképem díszíttet! Nem vagyok képes ilyenkor másra gondolni, mint hogy kerek e világon oly’ sokan ily’ kedvesen éreznek énirántam?! Képem csupán kalandozásaink emlékeként őrzi szeretett „fele”-barátom, mikor krokodilusokra vadászva, hüllővért iszogatván, az ámerikai kikötőben ópiumtól elbódult költők búbánatos mellékízéből nyertük erőnket. A leghangtalanabb éjszakákon azóta is önvád indái kanyarognak fel reám, hogy te akkor koporsódban arra ébredtél, hogy egyetlen szerelmed (személyem!) elfelejtette megírni elutazását!
Mintha csak tegnap lett volna múltkori sétánk, hol hágtál, hegyre fel. Te és én, kéz a kézben, ódon kastélyokban kergetőzvén. Szíveink egymásra találásának harmóniája nem mindig zenél, de féltékeny tekinteted felesleges. Belőlem sóhajok „szakadtak fel”, te homlokráncba vágtad magad, mikor ismét bebarangoltuk a csejtei várat. Csitítgattalak, nem számít már, ’mikkel fáradoztam négyszáz éve, legeslegjobb Erzsébet Barátnémnál! Mi, asszonynép egymás vállára támaszkodunk e férfivilágban, mely reánk nehezedik, vérszívóként is! Besegítettem neki birtoka igazgatásában, szolgálói sorainak rendezésében. Enyhítettem magányát! Persze a kemény munkán kívül meghitt vacsorákat költöttünk el, felfrissültünk vérfürdőben. Ellestem praktikáit, fiatalságomat megőrizendő. Hadd tudassam, az idő vasfoga belém is vág! Ne sajnáld tőlem azt a kis időt, ’mit kegyetlen végzete előtt Erzsébettel tölthettem!
Egyetlenem volnál, ’kivel megosztom testem, lelkem, eleségem. Véled lakomáztam legjobban bálozó grófkisasszonyokon. Sikolyuk harmónia füleinknek! Kiharapott nyakuk felett szerelmes pillantást csak feléd vetettem, hogy nézzem elefántcsont fehérségű, éles fogaidon megcsillanó sudár gyertyák lágy lángolását. Végül Szíved legbelső vallomásaként átnyújtottad nekem zsákmányunk dobogva kitépett szívét. Kívánhat-e asszony ennél nyájasabb gesztust?
És mégis eluralkodott rajtad a búskomorság? Ezért történt az, ’mi…? Az önvád legmagasabb ormán áll lelkem, ezer csillag szikrázódásában hunyorog, eltakarom szemem, nehogy megleljék bánatom. Mióta nincs előttem szerelmünk tüzétől égő Szemed, csillagfénynél fényesebbet nem láthatok. Tán jobb lenne kilépni a Napra, ’hogy Te tetted, pennádat nem mártva vérbe, búcsúlevél gyanánt, és ötszáz évemet elvetve, porrá égve követnélek édes megsemmisülésbe.
Egyedül vagyok, elátkozottan. Szél zúg, belekap az ébenfekete bársonyfüggönybe. Hohó! Mintha több szenvedést nem tűrhetnék! Átjár a sejtelem, hogy ha hazug Jézusként feltámadni nem tudsz, legtitkosabb kívánságom, hogy kísértő Szellemed „ragadjon ki” az élőholtak sorából, szabadítson meg oly sokat megélt testem béklyóitól… Noha zárva lennének előttünk Menny és a Pokol kapui, Kedves, szárnyaljunk együtt a Végtelenségbe!
Mielőtt utánad szállok, nemalvástól remegő kezeim összekuporgatják hamvaid, melyet ódon ajtónkban, könnyfátylamat viselve találtam. Átrepülök Tudós Doktor barátomhoz megnézettetni – noha tudvalevő, őt sem szívlelted –, hogy azok tényleg a Te Földi Maradványaid-e, vagy máshogy szóródtak hűlt helyedre, és mégis valamiféle csalás áldozatául estem!?
Vár vissza,
Bárónőd
