- A 150 éves Képzőművészeti – belülről

Nemrég ért véget a 150. tanév a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (MKE), mely Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdeként nyitotta meg kapuit 1871-ben, az első képzőművészeti oktatási intézményként Magyarországon.

Az MKE élére közvetlenül a 2021/2022-es, jubileumi tanév előtt rektorrá kinevezett Erős István grafikusművész céljaként nevezte meg, hogy a Képzőművészeti a jövőben ne egy „megközelíthetetlen, szürke vár legyen a kortárs képzőművészet szívében”. A művészet nem önmagáért létezik, a kortárs képzőművészek vágya és feladata, hogy az alkotások valóban eljussanak a “széles nagyközönséghez” – hangzott el még tanévnyitó beszédében.

A 150. évforduló alkalmából, mikor még javában folyt a készülődés a vizsgaidőszakra, lapunk ellátogatott a Képzőművészeti Egyetemre, hogy betekintsünk egy festőművész osztály életébe.

A szürke váron belül

Az Andrássy út 69-71. alatti, neoreneszánsz főépület kapujában Gaál József festőművész fogadott a korai órákban. Gaál azon mesteroktatók egyike, akik köré – az egyetem hagyományai szerint – a Festő Tanszék kis létszámú, személyes jellegű osztályai szerveződnek. Közel harminc éve, 1993 óta oktat az egyetemen, azelőtt ő is ezek között a falak között tanult. (Mely falak egyébként 1945-től fogva jelentik teljességgel a “Képző” otthonát, eredetileg a Műcsarnok is az épületegyüttesben honolt). A mester a vizsgákat megelőző időszakban szokás szerint heti két alkalommal, reggel kilenctől fél egyig konzultál osztálya festőművész aspiránsaival a készülő vizsgamunkáikról, ahogy tette azt látogatásunk idején is.

A főépületben a Gaál festőosztály termei a harmadik emeleten találhatók. Odafelé a kívülről érkező számára különleges – egyébként itt teljesen hétköznapi – életkép tárult elénk a Művészeti Anatómia, Rajz és Geometria Tanszék egy résnyire nyitott ajtaján keresztül: az előtérben ketten modellt ültek székeken, egy csapatnyi hallgató pedig a háttérben tanácskozott, részben a modelleket figyelve, feltehetően az anatómiai ábrázolás mikéntjeiről.

Felfelé továbbhaladva elérkeztünk a festőműhelyekhez, ahol a falakat mindenfelé grafikák, feliratok és plakátok fedik. Diákok jöttek-mentek a termek között, melyekben az alkotás és az élet összefolyik, azt sugallva, mi sem természetesebb ennél. Itt a felújítás előtt álló szobák az idő és a művészmunka nyomait viselik magukon. Az elsőben, ahová betértünk a tanár úrral, két ötödéves, végzős festőművész hallgató beszélgetett az asztalnál. Készülő munkáik a falon, eszközeik körülöttük, a padlón pedig egy kis elektromos sparhelt volt, amin általában kávé vagy ebéd melegedett.

A művészetoktatás alapvető kérdése

A művészeti oktatás és munka is lehet teljesen keretek nélküli, olyan értelemben, hogy összefolyik a valósággal – viszont az intézményes oktatást nem erre találták ki, eredendő kényszere, hogy keretbe kell foglalni – fogalmazott Gaál tanár úr, a körbevezetés közepette leállva egy következő teremben.

Van az a művészetoktatási módszertan, amivel a középiskolákban lehet találkozni, ahol a cél, hogy a tanulók megszeressék a művészetet. Viszont milyen tartalommal tölthetjük meg az egyetemi képzésben a művészetoktatást úgy egyáltalán? – tette fel a kérdést Gaál. „Ha alkotáslélektani szempontból vizsgáljuk oktatóként, mit csinál az alkotó, félig-meddig olyanok leszünk számára, mint egy pszichoanalitikus, vagy valamiféle terápiás ember. A tanár próbál alkalmazkodni a hallgatói temperamentumhoz, hajlamokhoz, aztán végül rádöbben: akármennyire is tágan fogalmazza meg, mégiscsak le kell szűkítenie tevékenységét.”

A pragmatikus oktatási módszer fókusza, hogy a hétköznapi rutinban hogyan kivitelezi a munkát a hallgató. A legfontosabb, hogy úgy konstruálja meg azt, amin dolgozik, hogy a sokféle megoldási lehetőség számbavétele után mégiscsak egy egyéni alkotói módszerre és kifejezési formára találjon. Erre kötött formula, tanterv csak nagyon tágan fogalmazható meg, fejtegette tovább a mester. „Ezek konzultációs beszélgetések, diskurzusok, egyebek. Gyakran olyasfajta tapogatózó valami, amiben benne van a bizonytalanság. Ezt mondja az ember, ha valaki módszertani szempontból elégedetlenkedve kérdezi: hogyan tanítotok?” – folytatta a látogatás napján aktuális konzultációkkal kapcsolatban.

Ezután betértünk egy kisebb terembe, ahol két hallgató, Bredár Bora és Tarnai Balázs várta a mestert, hogy egyeztessenek a vizsgaidőszakra készülő munkáikról.

„Sokszor már bennem vannak a kérdések, amiket még fel sem tettem, és amikre aztán választ ad a tanár úr. Nem gondolom, hogy azt kell csinálni, amit mond, de sokszor érdemes megfogadni” – válaszolt Bora arra, hogyan éli meg ezeket az alkalmakat, miközben széles vonásokat húzott ecsetével a vászonra. A festés számára eszköz ahhoz, hogy megtalálja a kapcsolódást önmagával. “Nekem ez olyan nyelv, ami könnyű. Terápiás oldala is van, másrészt ezt mindig is csináltam, így kézenfekvő volt” – elmélkedett azon, miért jelentkezett a Képzőre. “Persze ez így bátor dolog szerintem” – tette hozzá Bora, aki az egyetem előtt nem művészeti gimnáziumba járt.

„A festészet nekem nagyjából önpszichológia”, mondta Balázs, miközben a konzultációval Borára került a sor. Termékeny diskurzusra ad lehetőséget az egyetemi közeg, adott a lehetőség, hogy beszélgessenek egymás munkáiról, és ez “így az igazán egészséges” számára. Jól példázza, hogy a közösségeknek milyen pozitív ereje tud lenni a munka szempontjából is, ahogy Balázs és a teremben dolgozó társai egymásra találtak. „Kölcsönösen húzzuk magunkkal egymást, majd szeretnénk egy közös kiállítást is csinálni. Még össze kell érnie a munkáinknak, és újdonságok is történnek velünk képzőművészetileg, úgyhogy mindenki lendületben van” – fogalmazott.

Miután itt végeztünk, Gaál tanár úrral a nagy műhelybe vezetett az utunk, ahol egy térben sok hallgató dolgozott egyszerre. A tágas terem közepe kvázi közösségi térként funkcionál, a falak mentén körben sorakoztak a készülő festmények. Egy rövid beszélgetés után a tanár úr elindult egyenként mindenkivel megtárgyalni munkáját.

“Volt, hogy egyszer-kétszer nyomasztott a tudat, hogy konzultálni fogunk – mondta Talpai Szandra –, de legtöbbször nem autoritásként jelenik meg a mester, hanem empatikus, segítő emberként.” Van, hogy hónapokkal később esik le, mit jelentett egy-egy rávezetése, ugyanis általában nyitva hagyja a kérdést – tette hozzá. Szandra második otthonaként tekint az egyetemre, gyakran reggeltől este tízig bent van, mivel akkor zárnak a Képző kapui.

“Annak előnye van, aki egy kicsit mániákus” – jegyezte meg mosolyogva a mester, miközben két konzultáció közt a teremben körbesétálva keze ügyébe került Antonin Artaud egyik könyve. Az alkalmat megragadva mesélt is egy keveset az avantgárd író, költő, vizuális művész, színész, színházrendező különös és tragikus életéről.

Győri Mátyás ars poeticájáról beszélt, mikor odaléptem hozzá, miközben egy méretes táblaképen dolgozott rendületlenül. „Nekem a festés térfoglalás. A festészet egyik ága a magánmitológia, és én azt csinálom. Kivágok egy szeletet magamnak a világból, ami csak az enyém, illetve ezzel egyidőben létre is hozom azt. Ebből lesz egy világ, amibe beengedem a befogadót. Ami én vagyok, az a világ egy része, amit átszűrök magamon: tehát a világ. A festészettel én a mulandóság ellen küzdök. Azért hozom létre ezt a saját világot, hogy legyen valami, ami túlél engem.”

Alapköltségvetésből mecenatúra

Egyik hallgató beszélgetőpartnerem – aki nem ragaszkodott neve szerepeltetéséhez – elmondta, az alkotáshoz szükséges eszközöket általában a hallgatók szerzik be maguknak a Képzőn, ezért az is érdekességekkel tud szolgálni, milyen eszközökkel, milyen felületre dolgoznak, illetve tudnak dolgozni éppen. Ebből kifolyólag különleges alkalomnak számított, hogy látogatásunk napján a harmad- és negyedévesek nagy méretű, jó minőségű vásznakat kaptak az egyetemtől.

Gaál tanár úr megemlítette, hogy egy-két effajta kisebb, az alkotást támogató mecenatúrát esetenként sikerül megvalósítani az állami fenntartású Képzőművészetin, mint a vászon-projekt, ami azért jött létre, hogy a diplomaév előtt álló diákok kipróbálhassák magukat nagyobb léptékben, és ez látszódjon a szokásos, tanév végi kiállításokon is – ugyanis szinte egész egyetemi pályafutásuk alatt hozott anyagból, kisebb felületekre dolgoznak a diákok.

Már régóta tervben van egy egyetemi artotéka létrehozása, amit adott esetben el is lehetne adni a profit egyetembe való visszaforgatása érdekében – említette Gaál. A hosszú évek alatt számos tervezet készült, hogyan volna működőképes az ötlet, ennek azonban nem csak a szűk mezsgyéjű magyar műkereskedelem a gátja, a felsőoktatásra vonatkozó jogi keretek is nagyon szűkre szabottak, melyek szabályozzák, miként tehet szert egy állami fenntartású egyetem bevételre. Az MKE mozgástere is igencsak szűk – világított rá. Így egyelőre az egyetem önállóságát alátámasztani hivatott artotéka sem tudott megvalósulni cikkünk megjelenéséig.

Ahogy az MKE saját alapköltségvetéséből próbálja segíteni az oktatást, az elképzelhetetlennek számítana Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban, ahol ebből a célból létrehozott alapítványok, és gazdasági szervezetek is támogatják a művészeti képzéssel foglalkozó intézményeket – tette hozzá Gaál. Az egyetemeket támogató alapítványok gondolata a középkor óta létező, európai “universitas” eszméjével egyidős, az alapítványi forma pedig ideális esetben és alapvetően azt jelentené, hogy magánpénzt viszünk be az egyetemek működésébe, amit az oktatásra – például eszközbeszerzésre is – lehet fordítani. A kérdést övező aktuális politikai viszonylatra azonban nem kívánt kitérni Gaál tanár úr.

Az MKE egyike annak a hat felsőoktatási intézménynek – az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME), a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a bajai Eötvös József Főiskola mellett –, melyek egyelőre állami fenntartásban maradtak, és amelyek még nem a Fidesz-KDNP kormány által kinevezett, sok estben kormánypárti politikusok és kormányközeli üzletemberek által benépesített (magán)alapítványi kuratóriumok irányításával működnek. 2019. július 1-én, a Budapesti Corvinus Egyetemmel kezdődött az állami egyetemek (magán)alapítványokba történő kiszervezése “modellváltás” címen, azaz kevesebb mint három év alatt az összesen 64 magyarországi felsőoktatási intézményből az említett hat maradt meg köztulajdonban. (A választások óta újra napirendre került a BME alapítványosítása, írta meg a közelmúltban az Átlátszó.)

A cikkben említett év végi kiállítások közül a Kipakolás 2022, mely hagyományosan az MKE hallgatóinak a tanév során készült munkáit mutatja be, idén május 25. és június 8. között került megrendezésre. Az MKE időről-időre szervez kiállításokat és egyéb eseményeket, melyekről az egyetem weboldalán és közösségi médiafelületein lehet tájékozódni.