Az Arany János utcai metróállomás melletti névtelen teret még 1983-ban a Budapesti Városvédő Egyesület és Ráday Mihály kezdeményezésére nevezték el a Podmaniczkyről. Kő Pál szobrot is készített hozzá, de azt csak a rendszerváltozás után, 1991-ben sikerült fel is avatni. Ugyan a 198 éve született báró nem lakott itt soha (sokkal inkább a hajdani Cukor, ma Ferenczi István utcában, Károlyi kert mellett), ráadásul az is sokan gondolják, hogy a terézvárosi Podmaniczky utcát azért már korábban elnevezték róla. Pedig nem: azt Podmaniczky László miatt - és már jóval korábban - átkeresztelték, mivel a nagybátyja a későbbi Nyugati pályaudvar kiépítéséhez a környék Városligettől befelé húzódó földjeit ingyen engedte át Pestnek.
De mi, ha a Podmaniczky nevet halljuk, csakis a báróra gondolunk, „Budapest vőlegényére”, ahogy ezt Krúdytól megtanulhattuk. 1824. június 20-án született báró Podmaniczky Frigyes, az 1873-ban egyesített Budapest igazi fővárossá fejlesztésének egyik kulcspolitikusa. Krúdy azután írta meg Budapest vőlegénye címmel a regényét, hogy a Nemzeti Múzeum könyvtárára bízott Podmaniczky hagyaték zárlatát 1924-ben feloldották: az öreg báró lepecsételt emlékiratai mellé azt a szemérmes kikötést tette, hogy azt csak a születésének századik évfordulóján bonthassa fel az a valaki, akit esetleg ez érdekel.
Krúdy Gyulát érdekelte, bár a közben matrónává öregedett – és csak monogramokkal említett – hölgyismeretségek semmi pikáns fordulattal nem szolgáltak. A „ pesti szerelem” viszont valójában 1856 nyarán kezdődött, amikor Podmaniczky párizsi útjáról hazatérve látogatást tett a Városligetben, és csak a hanyatlás fogadta.
„Ez utamból éppen vasárnap tértem vissza Pestre. Átöltözködvén és megebédelvén délután bérkocsit szólítva a Városligetbe hajtattam. Alig találok szavakat azon lehangoló érzés ecsetelésére, amely… a Városliget láttára rajtam erőt vett. Elhagyatottságot s pusztulás észleltem, bárhová tekinték… Keblem lehangoltságán a szemembe tóduló könnyek könnyítettek némileg, s feleszmélve elaléltságomból megfogadám, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tüzendem ki életem egyik vezéreszméjéül.”
Elhatározásában csak megerősítette, amikor 1857-ben Döblingben találkozhatott Széchenyivel Döblingben, ahol a gróf állítólag a báró gondjaira bízta az általa is olyannyira szeretett várost.
Akkor még nem lehetett tudni, hogy Budapest fénykora és legvirágzóbb időszaka következik majd - előbb Podmaniczkyvel és a Fővárosi Közmunkák Tanácsával, ami képes volt a nagy, városi projekteket összefogni, majd egy olyan sikeres iskolaépítő és városfejlesztő főpolgármesterrel, mint Bárczy István.
A báró 40 éves (alelnöki) munkálkodása alatt a Fővárosi Közmunkák Tanácsa egész városrészek felépítésében vett részt, ekkor épült ki a Nagykörút, a Duna-part (a rakpartjaival, de a Duna-korzóval is, amit a pesti oldalon állandóan szállongó por enyhítésére alakítottak ki), de ekkor létesült három Duna-híd, a Hősök tere, ő felügyelte a Sugár-út (a későbbi Andrássy), de az Operaház építését is – utóbbihoz állítólag a telket is ő szerezte meg, sőt naponta ellenőrizte az építkezést, ha kellett, maltert is kevert. De ő hívta fel a figyelmet a kevésbé látványos közművek szükségességére is: a csatornázásra, az iható víz bevezetésétől egészen az utak kikövezésének szükségességéig vagy éppen a városi közvilágítás hiányára. És ne hagyjuk ki a budai oldalt sem: az ő közbenjárására épült meg a Várkert Bazár, a Halászbástya, majd öregkorában 1897-ben még ott lehetett a Budavári Palota bokrétaünnepén – aminek befejezésére Ybl halála után egyébként szintén ő választotta ki az utód Hauszmann Alajost.
Mindez a hatékony aktivitás részben ellentmondott annak a képnek, amit a századfordulón őriztek meg öregkoráról: ő volt a nagy mintás, kockás felöltőket viselő, keménykalapos, pepita báró, aki hosszú orrú kamáslis cipőt viselt, a gomblyukában pedig mindig szegfűt. Ferenc József szakállával évtizedek múltán is ő volt az ország dendije, akiről Krúdy megírta, hogy pontban délben a Nemzeti Színház környékén órát lehetett hozzá igazítani, mivel Podmaniczky báró ilyenkor indult ebédelni a „Pannóniá”-ba, azaz a Körút innenső oldaláról a túl oldalra.1875-től ugyanis tíz éven keresztül még az itt álló Nemzeti Színház intendánsa volt, közben mellesleg a műfaji profilok szétválasztásával átformálta a budapesti színházak működését is. Sosem házasodott meg, pedig a női pletykák különösen az intendánsi tíz évében érték el: az ő szerelme tényleg Budapest volt.
(„A dualizmus kori főváros húsosfazekának közelében vegetáriánus" maradtam." - írta.)
Podmaniczky egy evangélikus főnemesi család gyermekeként Pesten született és fiatalkora java részét is itt és Aszódon töltötte. Reformkori fiatalként már alig 20 esztendősen aktívan politizált, a Pozsonyban ülésező 1847- 48-as országgyűlésen a felsőház jegyzője volt. A szabadságharc idején Görgey alatt szolgált huszárkapitányként, aztán ott volt Világosnál a fegyverletételnél is, ezután egy évet Lombardiában, majd Tirolban szolgált. (Krúdy verziójában: Tirolban fehér kesztyűben olajozta a kocsikerekeket.)
1850 után aszódi birtokára vonult vissza, sikeres szépíróvá vált, kertészkedett, miközben azért futárszolgálatot is teljesített az emigráció számára. Európai utazásait könyvben is rögzítette, de igazi sikert a hölgyek körében kedvelt regényeivel ért el. Ja, és az agaraival, mivel tenyészetével az agárversenyeken hasonlóan jól szerepelt. Amikor aztán a családi gazdaság tönkrement, Podmaniczky Pestre költözött, újságcikkekből tartotta fenn magát. A birodalmi parlament küldötteinek megválasztására 1861-es országgyűlésen már újra ott volt alelnökként tevékenykedett, országgyűlési tagságát azután egészen 1906-ig megtartotta kormánypárti képviselőként - végül 1889-től 1905-ös megszűnéséig még a Szabadelvű Párt elnöke is volt. Ennél azonban sokkal fontosabb, amit a Közmunkatanácsban véghez vitt és aminek 1873-tól 40 éven át alelnöke volt.
Rengeteg tisztséget viselt, reggel hétkor indult el otthonról a Petőfi kávéházban reggelizett, majd jöttek a város hivatalos és nem hivatalos ügyei. A már említett módon jött pontban 12-kor az ebéd a Pannónia étteremében. Este nyolckor hazaérve már csak egy csésze kakaót vacsorázott, fél tizenegykor ágyban volt. Sosem házasodott meg, idős komornyikjával élt, aki korábban több évtizedig a Nemzeti Kaszinóban szolgált. De szintén Krúdy írja, hogy délután a város utcáit rótta, és nem bonthattak le egyetlen régi házat sem úgy a városban, hogy arról ő ne tudjon és „..megállva a kőmívesek csákánya felett (...) noteszébe feljegyezte a régi pesti ház utolsó lakóinak a nevét.”
Korruptság? Ahhoz ő túl szemérmes volt – kispénzű, szinte nyárspolgárias beosztással élő úriember volt, igaz, a pártkasszából, a korteskedésre készülő kormánypárti képviselőjelölteknek milliókat osztott ki. Közvetlensége és szerény stílusa már akkor is ritkaságnak számított, de népszerűségét még a pártpolitikai szerepvállalása is csak alig kezdte ki.
A báró 81 évesen vonult vissza a közéletből, utolsó éveiben Erzsébetvárosban élt. 1907-ben, amikor októberében 83 éves korában meghalt, Budapesten kiépült a későbbi Belgrád-rakpart, felépült a Batthyány örökmécses és a Gresham-palota. A főváros gavallérja, Podmaniczky Frigyes Budapest fejlődésének nemcsak az egyik szimbóluma, de egy második Széchenyi volt.
És ezt már nem Krúdy írta róla.
