;

női;terhesség;kettős mérce;

- Mái Attila: Kovász a cipóban

Helló, Andika! Hallod, van egy kurvajó sztorim, ha meghallod, lepetézel. Mondom a tutit. Nő a ház eleje, fullra tele a zsák. Baszki, mit nem értesz? Felkoppintottak. Megvan? Nem hiszed el, még csak egy apró pötty, de máris folyton pisilni járok. A bimbóim olyan érzékenyek, hogy frankón csak selyem cicifikszet hordhatok. Képzeld, látom magam előtt, ahogy növekszik a hasamban. Hülyének nézel? Ja, persze, tudom, ha az ember csontra hízik, akkor totál érzelgős, meg folyton a gyerkőcön filózik. Egyébként sejtem, mit gondolsz, tartsd meg a véleményed, inkább figyelj, szerintem élvezni fogod, de előtte még kiugrok a mosdóba.

…bajban vagyok, megint teherbe estem, fogalmam sincs, hogy hívják, csak egyszer találkoztunk, utálok ebben a lebujban táncolni, a pasim újra anyagozik, hetek óta nem láttam, muszáj kitartanom, nem adhatom fel.

Szóval, pontosan öt hete történt, képzelheted, mennyit kukkoltam a naptáram, amikor megéreztem, hogy valami nem stimmel. Valami túlpörgött kanos gyökér fel akar ugrani a színpadra. Az a karfiolfülű kidobó utánanyúl, kiráncigálja a teremből, állítólag rendesen megrakta, csávókám azon az estén elég rosszul húzott a pakliból. Elég az hozzá, kezdek bemelegedni, lassan megtelik a nézőtér, mindenki engem bámul, csorgatják a nyálukat rendesen. Egy hely üresen marad, ettől olyanná válik az első széksor, mint valami foghíjas vigyor, pedig abból aztán van itt elég. Rendesen odateszem magam. Az a hely még mindig üres, a fogorvosomra gondolok, másnap időpontom van gyökérkezelésre. Na, erről meg a pasim jut eszembe, az a mócsing lelécelt, napok óta felém sem néz, nem veszi fel a telót, vissza sem hív.

…mindig úgy éreztem, az életem nem hozzám tartozik, inkább olyan, mint valami film, amit egész nap nézhetek, miközben kijárok a konyhába cigizni, vagy izgulhatok a kanapén állig betakarózva, vagy szoríthatom magamhoz a párnát, és szeretetre áhítozom, szerintem senki sem rendelkezik saját élettel, azok biztos nem, akik hangos mondatok kordonjával próbálják megvédeni a saját autonómiájukat, vagy azok, akik könnyed léptekkel indulnak megkeresni elveszettnek vélt életüket, legkevésbé pedig azok, akik úgy tesznek, mintha mindent elfogadnának, amit az élettől kapnak, de legbelül mégis valami egészen másra vágynak.

Nem hiszed el, leül az üres helyre egy simaképű mandró, úgy, ahogy van, ballonkabátban, mintha bármikor menni készülne, amivel azt üzeni, drága az ideje, ne fecséreljem feleslegesen, én persze veszem a jeleket. Teljes gőzzel tolom a bugit, úgy érzem magam, mintha pillangók repdesnének a bőröm alatt, nedves vagyok mindenhol, ha érted, mire gondolok. Amúgy meg fullos a pasas, nem valami agyalágyult csírarétes.

…már rég nem töröm a fejem az élet nagy kérdésein, úgy érzem, ha sokat gondolkodom, beleőrülök, értelmetlennek látom, ahogy az unott világ megkopott kellékei között gyalogolok céltalanul, hiszen a folyók is csak áramlanak tehetetlenül, de tévedés lenne azt hinni, hogy a tengerbe akarnak ömleni, aztán megsemmisülve teljesen eltűnni, mintha sosem léteztek volna, micsoda önáltatás azt hinni, hogy az életnek célja vagy akár egy csepp értelme is van.

Semmi gáz, életem legjobb műsorát adom. Mielőtt elindulok az öltözőbe, visszapillantok. Még mindig engem figyel, majd elindul a kijárat felé. Megfordulok, utána megyek. A bárpultig követem, megállítom. Nem szólok hozzá, csupán a tekintetemmel jelzem, hogy várom az öltözőben. Mosolyog, italt rendel, közben le sem veszi rólam a szemét. Megcsókolom, finoman smacizunk. Úgy ízlelgeti az ajkaim, mintha tejszínhabba mártogatott eperszemek volnának. Igazi úriember, nem dugja be rögtön a nyelvét, nem lapátol a fogam között, mint valami eszelős. Aztán hátralép, hörpöl az italából, és csak pillázik nagyokat, mint aki disznón keres gyapjút. Persze veszem az adást, skerázok nyomban az öltöző irányába. Pár perccel később kopogás nélkül nyit be, totál be van gőzölve a csődör. Szóval nekem esik, mondjuk, frankón rám fér, a pasim rég felrántotta a nyúlcipőt, hetek óta hanyagol. Elég az hozzá, alaposan helybenhagyott a fickó, nem panaszkodom.

…végig engem néz, mégis úgy érzem, valójában nincs ott, ugyanis az ilyen rajongó tekintetekbe bugyolált szépfiúk vagy nemrég fejtették le magukról valami szerelmes nőcske karjait, vagy éppenséggel most készülnek belegabalyodni, ezért mindig lemaradnak a jelen pillanatról, inggallérja tökéletesre keményített, nyakkendőjén a csomó szabályos hatszöget formáz, az életemmel ellentétben sehol egy gyűrődés vagy szakadás, ránc nélküli bőre könnyed érvényesülésről árulkodik, mint aki mindig megkapja, amit akar, mégsem tűnik elpuhultnak, sugárzik róla a buzgó kíváncsiság, biztosra megy, nem szalasztja el a lehetőségeit.

Nem hiszed el, utána se szó, se beszéd, lelécelt az ipse, én meg úgy bőgtem, mint amikor anyámat sírba tették, tudod, mondtam már, láncdohányos volt, felzabálta a tüdejét a rák. Vágod? Ezt az egészet még megírom egyszer, meglátod.

…soha nem gerjedtem be még ennyire, fogalmam sincs, hogy csinálja, teljesen magával sodor, a köztünk lévő feszültség áram­ütésként fut végig rajtam, megperzseli mindenem, nincs visszaút, szinte széttép, mohón szippantja be kiszolgáltatottságom illatát, vérszomjas vadállatként habzsolja minden testnedvem, a végén sírva könyörgök, hagyja abba, kibírhatatlanul jó, ahogy csinálja, úgy érzem, mindjárt belehalok, olyan, mintha most vesztettem volna el a szüzességem.

Bocsika, van egy bejövőm! Mi a franc, a tápos pasim hív, úgy tűnik, valahogy eszébe juthattam. Na, mindegy, később visszahívom. Tudod, mit, ha vége a melónak, igyunk meg valamit a bárban, jó lenne egyet dumcsizni.

…az írás nélkülözhetetlen számomra az életben maradáshoz, belekapaszkodhatok, akár a rúdba a színpadon, segít abban, hogy képes legyek elviselni az igazságot, és végleg elengedjem a ragaszkodásom ahhoz, hogy minden rendben van az életemben, a táncot csak a pénz miatt csinálom, hogy megírhassam a könyvem, de sietnem kell, már nincs sok időm a baba miatt, bár még csak egy apró pötty.