Nagy meglepetést nem okozott Orbán Viktor szervezeti és személyi döntése az ötödik kormánya összeállításakor, mert igazolódott, amiről a városi pletykák szóltak. Kár ma már azon bosszankodni, hogy nincs önálló minisztériuma az egészségügynek és az oktatásnak. A miniszterelnöknek joga volt eldönteni, hogy milyen szerkezetű legyen a kormánya és ki képviselje az egyes minisztériumokat.
Ahhoz azonban nincs joga, hogy ne biztosítsa a szervezeti, pénzügyi és személyi feltételeket ahhoz, hogy minden magyar hozzájusson a magas színvonalú egészségügyi ellátáshoz, és minden magyar gyerek kapjon lehetőséget álmai megvalósítására, jusson hozzá a minőségi oktatáshoz. A miniszterjelölti meghallgatások azonban nem erről győztek meg bennünket.
Nincs ismeretem a miniszterelnök tanácsadóinak kilétéről, ennek ellenére nehezen tudom elképzelni, hogy egy sincs közöttük, aki figyelmeztette volna, hogy a pedagógia nem a szavazatmaximalizálás mikéntjének a tudománya. A pedagógia egy komplex tudomány, amely többek között magába foglalja a didaktikát, neveléstörténetet és -elméletet, a nevelésszociológiát és -filozófiát. A pedagógia a különböző korosztályú emberek tanításának, taníthatóságának a lehetőségeit, módszereit kutató, feltáró és leíró tudomány. Olyan tudomány, amelynek elsajátítása közel annyi időt vesz igénybe, mint például a jogi, a történészi vagy a politológiai diploma megszerzése. Ez érvként szolgálhatott volna ahhoz, hogy ne a belügyminiszterre szignálja a közoktatást is, hanem egy olyan személyre, akinek már volt köze a területhez, oktatott egy közoktatási intézményben, segítette a fiatalok szocializációját.
Meggyőződésem, hogy minden szakterület, így a közoktatás irányításához is elengedhetetlen bizonyos ismeretek - jelen esetben a pedagógiaiak - birtoklása, valamint a szakma gyakorlása során szerzett tapasztalat. Életrajzuk alapján tényként állíthatjuk, hogy a közoktatás irányítói nem rendelkeznek e tudományhoz köthető diplomával, közoktatási intézményben egyikőjük sem dolgozott. Ritka kivételként ettől még irányíthatnák sokak megelégedésére a rájuk bízott területet, kiváltképp akkor, ha kellő autonómiával rendelkeznek, és olyan munkatársakkal veszik körbe magukat, akik a szakma kiválóságai.
Maruzsa Zoltán, a régi-új közoktatásért felelős államtitkár művelt, széles látókörű, kreatív ember, innovációra fogékony. Ezt személyesen is megtapasztalhattam, mivel egyik korábbi munkahelyén kollégák voltunk, több projektben is együtt dolgoztunk, sikeresen. De úgy látom, hogy nem volt és továbbra sem lesz olyan döntési helyzetben, hogy a már említett kompetenciáinak birtokában hozzáláthasson a közoktatás valódi reformjához. Talán ezzel magyarázható az is, hogy a pedagógus szakszervezetek és a minisztérium között ez év elején folytatott tárgyalások kudarcba fulladtak. De magyarázat lehet arra is, hogy miért nem tiltakozott a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének a pedagógus társadalomra tett méltatlan kijelentései miatt.
A miniszterjelölti meghallgatásoknak egyébként arról kellene szólniuk, hogy az adott személy mit gondol a leendő tárcája által irányított terület jelenéről és jövőjéről. Akik erre számítottak, azok csalódottak lehettek. Néhány dolog ugyan kiderült a miniszter-és az államtitkár jelölt mondandójából és a kérdésekre adott válaszaikból, csak a legfontosabb nem. Mi a jövőképük a közoktatásról, mi a hosszú távú cél, milyen koncepció mentén akarják a rájuk bízott területet irányítani. Nem tudtuk meg, milyen tudással, milyen készségekkel szeretnék a diákokat felruházni, hogy nem látnák-e indokoltnak az oktatáspolitika előterébe helyezni az olyan készségek fejlesztését, mint az autonómia, a kreativitás, az együttműködés. Nem tudtuk meg, miben látják annak az okát, hogy a PISA teszteken az uniós és a visegrádi régiós átlag alatt teljesítenek a gyerekek, és hogy miért tartják jónak a jelenleg érvényes NAT-ot.
Arról sem hallottunk meggyőző érveket, hogy mi a szándékuk az oktatáspolitika torzszülöttjével a Klebelsberg Központtal, hogy nem tartanák-e indokoltnak a szakfelügyeleti rendszer visszaállítását, hogy miért nem tervezik csökkenteni a tanárok kötelező óraszámát, amely az unión belül nálunk a legmagasabb, s amelyet a legalacsonyabb jövedelemmel ismernek el. Beszélniük kellett volna arról is, hogy mit kezdenek az eddig sikertelennek bizonyult esélyteremtési programokkal, mit tesznek a korai iskolaelhagyók számának csökkentéséért, a diszfunkciók által előidézett tanulói sikertelenségek ellen. Nem hallottuk, hogy van-e tervük a rossz szerkezetű, pazarló finanszírozás, az ekletikusnak mondható oktatási rendszer megváltoztatására, mint ahogy arról sem, hogy lépnek-e az intézményi és a tanári autonómia visszaadása érdekében, vagy hogy visszakaphatják-e a települési önkormányzatok - ha kérik - a korábban is általuk működtetett közoktatási intézményeket.
Nem tudtuk meg, hogy van-e tervük a tanárképzés - felvételi eljárást és a szerkezetet, valamint a tananyagot is magába foglaló - megújítására, mert azt már egy kívülálló is látja, tapasztalja, hogy a jelenlegi szisztéma tarthatatlan. Ma már nemcsak az okoz problémát, hogy nem vonzó a pálya, elöregedett a pedagógus kar és megalázóak a fizetések, hanem az is, hogy a pályán lévők és a pályára kerülők közül nem mindenki alkalmas a feladatra.
Azt azonban megtudtuk Pintér Sándortól, hogy oktatni csak abban az osztályban lehet, ahol rend van. Azt nem fejtette ki, hogy a rend fogalmát miként értelmezi. Mert a rend alatt érthetünk egy olyan észszerű állapotot is, ahol minden a célszerű helyen van és hozzásegít a hatékony működéshez. Ha a rendet a célszerűség alapján alakítjuk ki, akkor megelőzzük vele a veszélyeket. De nem merném állítani, hogy ez jellemző ma a magyar közoktatásra.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.