- Ilion nyughatatlan ura

1829 végén, azon a télen, amikor olyan kitartóan havazott, hogy Goethe inkább ki sem tette a lábát a lakásából, a mecklenburgi Ankershagen parókiájának lelkésze egy könyvet adott karácsonyra hétéves fiának. Georg Ludwig Jerrer: Világtörténelem gyermekek számára. És amint Heinrich Schliemann fellapozta a 161. oldalt, csodát látott: lángok csaptak fel, harckocsik zörgése és rettentő csatamének dobogása keveredett a vérbefúló harcosok iszonyatos hörgésével. ,,Trója pusztulása”, állt a kép alatt, melyen Aeneász vitte a hátán apját, Ankhiszészt, és kézen fogva vonta maga mellett kisfiát, Aszkanioszt, hogy kimenekítse őket a tűzből. A lelkész fia megbabonázva meredt a gomolygó füst fátylában porig égő városra. Ismerte jól a történetét, apja sokszor mesélt neki a görög és a trójai hősökről. Tudta: az emberek és az istenek csatájának dühe, és az azóta eltelt évezredek nyom nélkül felemésztették az egykor virágzó várost. A képet nézve felkiáltott: ,,ha egykor valóban álltak ezek az erős falak, úgy nem pusztulhattak el nyomtalanul, hanem bizonyára ott rejtőznek valahol az évszázados por és törmelékréteg alatt.”

Odakint, a csontig maró hidegben apró szilánkokban hullt a hó. A parókia fehér rámás ablaka mögött akkor, szenteste Heinrich Schliemann megfogadta, egy napon ő lesz az, aki megtalálja, és kiássa Tróját. Negyven évvel később pedig csakugyan ott lépkedett a török Bunarbasi körül, kezében az Iliásszal, hogy megnézze, körbe futhatta-e Akhilleusz és Hektor háromszor a hegyet. Miután megbizonyosodott róla, hogy a környezeti viszonyok nem alkalmasak a terepfutásra, az északabbra fekvő Hisszarlik körül próbálkozott, és miután könnyedén megkerülte a várost, bizakodva vágta a földbe ásóját: megtalálta Tróját! Három évvel később, a harmadik ásatás közben, egy aranyékszerekkel teli edényt pillantott meg az egyik falhasadékban, majd egyre több arany, ezüst és bronztárgy került elő a üregekből. Schliemann a legnagyobb titokban ásta ki az értékes leleteket, melyeket felesége, Sofia a sálába rejtve vitte ki a táborból.

Vajon találhatott volna Schliemann, az iszákos, erőszakos falusi lelkész fia egyetlen cserépdarabot is, ha nem teremt magának a valóság mellé egy szerethető világot? Ahol az apja a meleg fényű szobában esténként ókori hősökről mesél. Ahol a vegyeskereskedésbe betérő részeg molnárlegény olyan szépen fújja az ógörög hexametereket, hogy a boltot takarító inas könnybe lábadt szemmel elhatározza, egy nap ő is megtanulja Homérosz nyelvét. Ahol ő, az ötödik gyerek – aki a születése után nem sokkal elhunyt legidősebb testvérétől örökölte meg a Heinrich keresztnevet – az álmait és az Iliász leírásait követve egymaga megtalálja Tróját és szerelmes felesége segítségével csempészi ki az ásatásról és az országból Priamosz kincsét?

A berlini James-Simon Galerie és a Neues Museum tandem-kiállítása két részben mutatja meg Heinrich Schliemann hagyatékát: az egyik az életét mutatja be, a másik Trója, Mükéné és Tirünsz leleteinek több száz darabját. A tárlatot hirdető plakát egy romantikus kalandfilmre emlékeztet: középen a magabiztos tekintetű, ifjú Schliemann áll, jobbján a szomorú szemű Sofia az úgynevezett Priamosz-kincs ékszereibe öltöztetve, balján Homérosz mellszobra, előtte pedig a mükénéi oroszlános kapu magasodik. A háttérben rózsaszín fényű felhők úsznak. A kép találóan mutatja a kiállítók szándékát: eszükbe sincsen lerombolni a legendás régész mítoszát, hanem – ahogyan a “Schliemann világai” cím is mondja – jóindulatú diplomáciai érzékkel, a helyesbítés szándéka nélkül, zárójelbe téve villantják fel Heinrich Schliemann rekonstruálható életútját.

Amint a látogató a négy méteres, lengén felfüggesztett, színesen nyomtatott, városokat festő vásznak között bolyongva követi a hős útját; tudja és érzi, itt a valóság nagyon is képlékeny, álomszerű képződmény. Schliemann nyomában dühöngő tengeren hajózik, impozáns nagyvárosi házak között jár: elkíséri a kilencéves kisfiút, aki kénytelen volt a nagybátyjához költözni, miután az anyja belehalt a nyolcadik szülésébe, a hűtlenségéről régóta hírhedt apja pedig elvesztette a lelkészi állását. Elszoruló szívvel veszi tudomásul, hogy Heinrichnek nincs pénze folytatni a gimnáziumot, ezért reáliskolába járt, majd elszegődött egy vegyesboltba, tizenkilenc évesen pedig Venezuelába tartva hajótörést szenvedett a holland partoknál. Amszterdamban kitanulta a könyvelést és a kereskedés fortélyait, és nyelvtanulásba kezdett. Sajátos technikájával, a ,,Schliemann-módszerrel” (melyet a kiállítás vendégei maguk is kipróbálhatnak), és rendkívüli tehetségével tizenkét nyelvet tanult meg folyékonyan használni. Kivételes üzleti érzéke a huszonéves fiatalembert Szent Pétervárra, a kaliforniai aranyláz idején pedig Sacramentóba vitte. Oroszországban családot alapított, és a Krími-háború idején indigóval és kénnel kereskedett, majd az 1850-es években multimilliomossá gazdagodott üzletember medveszőr kabátban fényképezkedett az augusztusi melegben, hogy a fotót szétküldve bizonyítsa: megcsinálta a szerencséjét. Az életrajzi tárlat a megcsömörlött üzletember útkeresésével végződik: elkíséri Indiába, Japánba és Kínába, végül pedig 44 évesen beíratja a párizsi Sorbonne-ra filológiát és régészetet tanulni.

A Neues Museumban felállított testvérkiállítás nem akkurátusan elrendezve, hanem a szenvedélyes amatőr-régész káprázatos szemszögéből mutatja meg Trója, Mükéné és Tirünsz kincseit. Szakértő szemmel talán túlságosan is romantikusnak tűnhet ez az elbeszélői mód, hiszen nem tesz igazságot: nem védi meg az archeológusok szakmai becsületét az elvetemült barbárral szemben, aki meg sem várta a hatósági engedélyt: csak lendületesen ásott, a felsőbb rétegek leleteinek meglehetős részét tönkretéve, és pár ezer évvel elszámolva magát a tárgyak származását illetően is.

A “Schliemann világai” úgy mutatja meg a világ legpökhendibb és legelragadóbb régészét és munkásságát, ahogyan ő szerette magát látni. Élete utolsó éveiben Athénban lakott egy neoreneszánsz palotában Sofiával és gyermekeikkel, Androimakhéval és Agamemnonnal. A mennyezetek freskói az ő csodálatos felfedezéseit hirdették, a falakra Iliász- és az Odüsszeia-idézeteket festettek. A korabeli hírességek szívesen jártak a Schliemann-ház fényes báljaira. Szerették Sofia szellemes, megnyerő beszédét. Heinrich Schliemann viszont untatta vendégeit hosszadalmas elbeszéléseivel, ásatásai anekdotáival. Pedig amikor boldog volt, kedélyes részegségében hexameterekben dalolt.