Miközben ezeket a sorokat írom, fél füllel egy nemzetközi konferencia felszólalásait hallgatom arról, hogy a világ fejlett gazdaságú országai között Magyarország egyfajta kuriózum. Máshol ugyanis a nők egyre nagyobb szerepet kapnak a munkaerőpiacon, ott mára a férfiakkal egyenlő létszámban vannak jelen a munkahelyeken.
A nemek között meglévő szakadék persze itt sem azért maradt meg, mert mi, magyar nők lustábbak vagyunk svéd vagy litván társainknál, hanem azért, mert a jó magyar állam azt gondolja, nemcsak a gyereknevelés, hanem az idősgondozás is az asszonyok dolga. Így aztán kiesik a munkában töltött időszak elején és valahol a háromnegyedénél is egy hosszabb periódus, amikor nem, vagy csak fékezett habzással tud dolgozni a nők jelentős része.
Mert - hála az égnek - tovább élnek az emberek a nyugdíjkorhatár betöltése után, de sajnos nem egészségben, így aztán minden családban eljön a pillanat, amikor el kell gondolkodni a folytatáson: ki gondozza a mamát, papát. Nincs adat, hogy ez hány családot érint, hányan maradnak otthon szeretetből és kényszerűségből. Nincs adat arról sem, hogy az ő kiesésük a munkaerőpiacról mennyivel növeli a munkaerőhiányt, s így nehezíti a vállalkozások, hivatalok, iskolák, kórházak munkáját, és mekkora anyagi hátrányt okoz a családoknak.
Ezek nem számítanak akkor, amikor például elkezdik tervezni a következő évi büdzsét. Csak az a fontos, hogy a magyar államnak ne kerüljön többe a szociális rendszer fenntartása. Nemhogy bentlakásos otthonokat nem épít, nem bővít a kormány, a meglévők működési költségeit is folyamatosan lefaragják, elég ránézni a jövő évi költségvetési tervekre. Se meszelés, se új bútor, jó, ha a rezsire futja. Az önkormányzati fenntartásúakban arra sem, ha tényleg kiveszik őket a rezsitámogatásból. Aki pedig otthon marad, hogy az idős anyját ápolja, ne számítson fizetségre, örüljön, ha filléreket ki tud könyörögni a hivataloktól.
Mindezt nagyjából mindenki tudja, mégis megszavazta az ország, hogy egyre több öregnek egyre kevesebb segítség jusson. És így is lesz.