Az utóbbi hetekben két dolog motoszkál a fejemben. Furcsa módon kapcsolódnak is egymáshoz.
Az egyik egy gyerekkori emlék. Amikor kisiskolás voltam, inkább a fiúkkal játszottam. Volt egy kis csapatunk. Indiánok voltunk, harcoltunk a varangyok ellen az Orion űrhajóval és hasonlók. A fiúk fociztak is más „bandákkal”, de ebben nem vettem részt, mivel labda-analfabéta vagyok. Így a pálya széléről figyeltem őket. Aztán meg hallgattam a dicsekvést győzelem esetén - vagy a veszekedést, ha veszítettünk. Utóbbi esetben mindig a másik volt a hibás, a megszólaló pedig a mártír, akit cserbenhagytak.
Nos, ez az emlék hátborzongatóan hasonlít arra, amit ma az ellenzék csinál, és ami roppantul irritál. Ha néha akad is egy-egy önkritikus megnyilvánulás, javarészt csak vádaskodás, bűnbakkeresés folyik, még két hónappal a választás után is. Sőt, egyre nagyobb a zűrzavar és az indulat, ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol lehet. Eszükbe sem jut, hogy ezzel a maradék tekintélyüket is eljátsszák, szimpatizánsaik és a mozgósított, bevonzott eddigi bizonytalanok hátat fordítanak nekik és eltűnnek a közömbösök, csalódottak tömegében. Ráadásul fogy az idő, melyet érdemi munkára, a sorok rendezésére, kapcsolatépítésre, az új kampány indítására kellene szánni.
Értem én, hogy a vereség frusztrál, hogy fel kell dolgozni, de nem így. Magukat rutinos politikusoknak tartó pártvezetőknek nem veszekedő gyerekekként kellene viselkedni, hanem intelligens felnőtt módjára tudomásul kellene venni, hogy az ellenzéki összefogás nem tudott egységes arcot mutatni, nem tudott egységesen és hatékonyan kommunikálni, s így nem tudta azt a bizalmat megszerezni, ami egy jobb eredmény eléréséhez szükséges lett volna. Úgy is mondhatnám, veszíteni tudni kell. S legfőképp tanulni belőle.
Lehet, hogy az összefogásnak ez a formája nem volt jó megoldás. Akkor keresni kell más lehetőséget a közös cél eredményes eléréséhez. Pl. ha nem megy közös jelölt állítása egy zászló alatt, akkor ne indítsanak egymásra ész nélkül jelölteket dafke, hanem csak észszerűen, az esélyek finom mérlegelésével. Ehhez - főként vezetői szinten - kompromisszumkészebbnek kellene lenni. A célt kellene nézni, nem a kicsinyes büszkeséget. Az állampolgárok (lásd a szavazatszámlálókat) példát adtak abból, hogyan lehet együtt dolgozni. Ideje lenne követni őket. Esetleg szembe kellene nézni a tükörrel és visszább lépni az élvonalból, ha ez segíti a célba jutást. Engedni kell új arcokat megjelenni, mert az istenadta nép bizalmát visszaszerezni csak így lehet. Ezzel ráadásul csökkenthető a támadási felület is.
A felbukkanó emlékemre visszautalva: nem gyerekes veszekedésnek van itt az ideje, hanem fel kellene nőni és felnőttként viselkedni.
A másik dolog az, amin morfondíroztam, hogy milyen ellenzéket tudnék elfogadni. Mit várok attól a politikai alakulattól, amit támogatni tudnék, amit szívesen juttatnék kormányzati pozícióba. S itt nem az elvekre, politikai irányzatra gondolok, hanem a teljesítményre, a tevékenységre, arra, hogyan kellene munkálkodniuk a választókért, a szavazatok elnyeréséért és megtartásáért.
Egy nekem megfelelő pártnak tudnia kellene korrekten tárgyalni, egyeztetni, a megállapodásokat betartani, okos kompromisszumot kötni.
Ekkora bukta után meg kellene nézni, mit csináltak rosszul, mennyire elfogadottak (esetleg éppen népszerűtlenek) a vezetők a különböző szinteken, mi az oka a hitelvesztésnek. Újjá kellene szerveződni, arculatot váltani, átalakulni, új jelölteket felépíteni. Kétirányú kommunikációt kellene kialakítani. Olyan stílust felvenni, mely jobban megfelel a potenciális szavazóknak – akár differenciáltan is. A saját nyelvükön kellene velük beszélni. Közvetlenebb kapcsolatokat kellene kialakítani az emberekkel, megismerni a helyi problémákat, a mindennapi életüket érintő gondokat. Alternatívát, megoldásokat javasolni és ezt megvitatni velük. Most és folyamatosan. Nem csak fél évvel a következő szavazás előtt. Keresni kellene gondolkodó embereket, akiknek véleményük van a világ dolgairól, s azokat el is merik mondani. Fel kellene venni a kapcsolatot a csalódott vagy magukra hagyott szimpatizánsokkal, szervezetet kellene építeni. Olyan vezetőket és képviselő-jelölteket választani, akiket tisztelnek, akik nemcsak becsületesek, bátrak, de annak is látszanak.
A parlamentbe bekerült képviselőknek pedig nem ripacskodni vagy asszisztálni kellene elüldögélve a padban, hanem tényeket felsorakoztatni, érvelni, javasolni. Felkeresni a választókat. Akár a helyi önkormányzati képviselő fogadóóráján vagy akár a falusi kiskocsmában is. De nem a piac sarkán. Ugyanis ma Magyarországon – főleg vidéken – „fortélyos félelem igazgat”. Az emberek féltik a megélhetésüket és vigyáznak arra, hol és kivel beszélgetnek.
Biztos vagyok abban, hogy sok állampolgár örömmel venné, ha kíváncsiak lennének az ellenzéki pártok az elvárásaikra, a meglátásaikra, és tennének is valamit a választókért a többiekkel való hasztalan marakodás helyett.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.