Ez a szeretet nemzeti összművészeti projektje – mondja Molnár Levente operaénekes arról a klipről, amelyet Seress Rezső egyszerű kis dalából alkotott Békedallá, és még azt is hozzátette, hogy „a koronavírus-járvány után terjedjen úgy, mint a szeretet vírusa”.
A vírusos értelmezés felől magyarázva ezek szerint a szeretet az a vírus, amely a legváratlanabb pillanatban támad a legvédtelenebbekre, ellenszere nincs, ki vagyunk szolgáltatva neki, és ha valahogy nehezen kigyógyulunk is belőle, az utóhatásait megemlegetjük. Ráadásul, ha megfertőződünk, a körülöttünk lévőket is veszélyeztetjük vele. Tehát jobb, ha elzárjuk magunkat, és megakadályozunk minden érintkezést azokkal, akikre potenciálisan veszélyt jelenthetünk. Összehasonlítva a Coviddal – Molnár Levente összehasonlította –, az a helyzet, hogy ekképp a szeretet vírusa semmivel sem tűnik vonzóbbnak, mint maga a Covid. Zűrös ez a kényszeres metaforaképzés, ami látszólag tetszetős mondatokba bújik, de az értelmezés megbicsaklik rajta. A szeretet olyan, mint a Lánchíd! Vagy a vírus.
Molnár Levente arról is beszél, mennyire meghatódott attól, hogy „Budapesten, egy játszótéren szemtanúja volt, amint egy orosz és egy ukrán kisgyerek együtt játszott.”
Mekkora esélye van annak, hogy egy gyerek Ilja Muromec és egy gyerek Mikola Szjuhaj tetőtől talpig saját népi nupagagyíba öltözve tologatja a kínai műanyagdömpert – mert különben honnan tudhatta volna Molnár Levente, hogy egy ukrán és egy orosz kisfiút lát a téren? Az egész háború legtragikusabb pillanatai azok, amikor a menekülőknél meglátjuk ugyanazokat a táskákat, amikbe mi is pakolnánk ugyanazokat a ruháinkat, amiket rajtuk látunk. Ilyenkor csap minket pofán, hogy mi is lehetünk ők, sőt a történelmünkben voltunk is már néhányszor.
Molnár Levente nemzeti Békedalában egyetlen szót sem esik oroszokról vagy ukránokról, megtámadottakról és támadókról. Csak a békéről dalolnak valakik közt, meg összefogásról valakikkel. Ha egyszer majd történelem lesz ez a háború és az a tény, hogy Putyin megtámadta a független Ukrajnát, ebből a klipből nem marad más, mint a fehér galambok ide-oda totyogása, és egy zeneileg zűrös nemzeti hadova, amelyben a külvárosi sanzont felszorozzák szimfonikus zenekarral, löttyintenek rá egy kis népzenét, népviseleti gyerekek kórussal pitykézik, majd jeles vagy jeltelen előadókkal felinstallálják, mindenféle stílusban, ami szembejön.
Az eredeti alkotó, Seress Rezső nem látott tovább a Kispipánál, amikor a nagyfröccseik mellett darvadozó egykori gettólakóknak azt énekelte hajnaltájt, hogy szeressük egymást, gyerekek. Azok éppen olyan gyerekek voltak, mint ő. Munkaszolgálatot járt, szétrúgott veséjű, elhagyott, pénztelen, divatból kiment slemilek, akik idővel vagy véget vetettek az életüknek, vagy végigélték. Seresst az sem izgatta, hogy egy maffiózó világsikerre vitte az egyik dalát, miért zavarná, ha most hirtelen egy meg nem nevezett béke népdalává léptetik elő? Talán csak a klipvégi katolikus templomot nem tudná értelmezni. Áber gyerekek! – mondaná, aztán kilépne az emeletről.
