Még a víz is kivert. Pedig a nejem a kívülállók tiszta és megbonthatatlan logikájával vezette le a gondolatmenetet, az eredmény pedig úgy lebegett közöttünk, mint Pitagorasz tétele: anyám számára az idősek otthona a legjobb megoldás. Megborzongtam. Az idősek otthonának eposzi igéje a magyar lélekben a „bedugta”. Szegény Marika nénit bedugták az otthonba, így terjesztené a zuhanyhíradó, így könyvelnék el az annalesek, apám pedig fordulna egyet a sírjában. Mert ilyen helyre csak bedugni lehet valakit, önként és dalolva csak a józan eszüktől megfosztottak, a nihilisták és a hiszékeny naivak mennek. De az utolsó pillanatban talán ők is inkább a fűtőtesthez bilincselik magukat. Ilyeneket álmodtam, ahogy anyám az ajtófélfába kapaszkodik a lakásban, én pedig észérvekkel próbálom áttuszkolni a küszöbön.
Pedig a tények makacs dolgok. Bécs és Szatmárnémeti között túl nagy a távolság, amikor délelőttönként nem veszi fel a telefont, másodjára és harmadjára sem, máris rémképek futnak át az agyamon. Ahogy telik az idő, a test romlásával párhuzamosan a képzelet erőre kap, és mindent kiszínez: én is látom őt ilyenkor a konyha kövén tetszetősen elterülve, vagy a könyvszekrény tövében kifordult bokával, mert naná, hogy a legfelsőbb polcról akart levenni valamit. És ezek még a jobbik, vértelen verziók. Egyedül van egy nagy lakásban, ami hetven év felett már úgy tud viselkedni, mint egy akadálypálya a Bükkben. Főként akkor, ha a fejébe veszi, hogy ő cseréli ki a villanykörtét, és egy széket tesz az amúgy sem alacsony asztal tetejére.
Ráadásul egy makacs betegség is jelezte, hogy az orvosi felügyelet aranyat, vagyis pluszéveket jelenthetne. Csak hát egy dolog a matematika, és más a lélek, ezért sokáig elő sem mertem hozakodni a dologgal. A téma aztán mintegy véletlenül került elő, és legnagyobb döbbenetemre kiderült, hogy már őt is foglalkoztatja a kérdés, sőt ő maga sem lát ennél jobb megoldást. Arról nem beszélve, hogy alapjában véve nem is a balesetektől, az orvul támadó nyavalyáktól fél, hanem a magánytól. Társaságra vágyik. Anyám mindig is az életkedvéről volt híres, világéletében gyalog járt, nem az a típus, aki olyan büszkén sorolná a kórságait, mint más az unokái nevét. Színházba szeretne járni, utazni, sétálni és koncerteket hallgatni, beszélgetni és kártyázni a klubhelyiségben. Az élettel törődni, és nem a pergő homokszemeket számolgatni akkurátusan. Otthon lassan már lehagyta a magányos kortársait aktivitásban és egészségben, a házaspárok pedig egymásba kapaszkodva vészelnek át mindent a járványtól az üres órákig. Mindenféle szempontból kilóg hát a sorból. Olyan lelkesedéssel képes beszámolni a világzenei fesztiválról, ahol klezmerre tapsolt és belekóstolt a street foodba, hogy nem győzöm hallgatni. Egy jól kiválasztott otthon pedig épp ezt adná meg neki: a még élményekre kész kompániát, amelynek tagjai másként gondolkodnak az öregségről, és még nem akarnak behódolni. Bécsben például azt imádja, hogy nagyon sok aktív öreget lát az utcákon, akik láthatóan derűsen intézik az ügyeiket. Nekem pedig beugrik az a kép a tengerparti La Ciotatból, amikor kora reggel egy néni járókerettel botorkált be a tengerbe, majd azt elengedve úszni kezdett a nyílt víz felé. Olyan jóleső irigység öntött el, mint még soha. Mintha az öregség tényleg odafent, a vezérlőteremben kezdődne, vagy a beidegződésekben, a társadalom ki nem mondott elvárásaiban. Aki vén, üljön otthon és panaszkodjon. Pont.
A nejem ki is nézett egy felsőbb kategóriájú otthont Zuglóban, de az én fülemnek ez kicsit még mindig úgy hangzott, mintha valaki az Alcatrazt dicsérné a tengeri levegőért és a príma kilátásért. Kissé szkeptikusan mentem oda, de többszörösen csalódnom kellett. Az otthon egy lakópark és egy egyetemi bentlakás keverékének bizonyult, ahol a liftajtón és a faliújságon hirdetik a moziklub soron következő filmjét és a kedvezményes kirándulásokat. Anyám szúrópróbaként a bentlakókat kérdezgette, csak nem lehet mindenki beépített ember. Sütött a júniusi nap, az otthon belső kertje pedig vibrált: minipiac, beszélgető és tervezgető lakók, szolid nyüzsgés. Csak akkor szontyolodott el némiképp, amikor a bekerülési összegre terelődött a szó. Combos összeg nem mondom, de simán kijön a szatmári lakás árából. Ekkor viszont azon kezdett sopánkodni, hogy mi lesz így az örökségemmel (mintha eddig soha nem segített volna ki, amikor megszorultunk). Hiszen ahogy íratlan szabály az, hogy a fiú nem dugja az anyját otthonba, úgy elvárt az is, hogy a szülő mindenét, de tényleg mindenét a sarjaira hagyja. És ennek érdekében már jó, ha hatvan felé elkezd spórolni, nehogy felélje a vagyont.
Nekünk viszont az fontos, amivel szemben a pénz mit sem ér: az idő. Amit még egymással tölthetünk klezmerrel vagy anélkül, a Várkert Bazár alján vagy épp egy óriáshajó fedélzetén, otthon kent szendviccsel vagy épp a tenger herkentyűivel. A terveket ugyanis a remény olajozza, hogy a halál elnézőbb lesz azokkal, akik két pofával harapják az életet. S talán tesz még egy kört, mielőtt diszkréten bezörög az ajtón.
