;

Kieselbach Tamás;Molnos Péter;Toulouse-Lautrec;Czene Béla;gróf Batthyány Gyula;

- Remekművek a padlásról

A Kieselbach Galéria ezúttal a Móra Könyvkiadóval karöltve korrigálja a képzőművészeti kánont, Czene Béla festészetének pompás kiállítást és monográfiát szentelve.

Ma már elképzelhetetlen, hogy Vivaldi és Bach egy időre feledésbe merült. De vajon az értékének megfelelően kezeljük-e Telemann, vagy Bach fiainak muzsikáját? A közelmúlt történelméből kifolyólag számos magyar könnyűzenei példát lehetne felhozni, kit és kiket illetne – illetett volna – nagyobb megbecsülés, de még az sem eldöntött, az irodalmi kánonunkban Rejtő Jenőnek vagy Szabó Magdának pontosan hol van a helye. A képzőművészeti összkép hasonlóan hiányos, és számos korrekcióra szorul.

Képek egy eltűnt világból címmel 2015 tavaszán a Kieselbach Galéria gróf Batthyány Gyula festészetét állította középpontba, a tárlathoz Molnos Péter művészettörténész írt olvasmányos Batthyány-monográfiát. A művészvilág fura figurának tartotta a grófot, a politika üldözte: az ötvenes években koncepciós perben elítélték. A kései szecesszióval, art decóval és a szürrealizmussal rokonítható művészete a rendszerváltozásig jóformán tiltott volt. Így talán nem volt akkora csoda, hogy Batthyány újrafelfedezése revelatív erővel hatott – egyébként maga az újrafelfedezés is kalandos, mintegy egy évtizedes történet volt. A kánonkorrekcióra törekvés 2016-ban folytatódott a Műcsarnok 2016-os – szintén nagyon sikeres – kiállításával, Az első aranykorral, amely szándéka szerint a gyakran az akadémista címkével ellátott művészet felülvizsgálásra ösztönözte a látogatókat, művészettörténészeket. Arra próbált rávilágítani: a magyar impresszionisták alakja beárnyékolta a kiegyezés kora utáni magyar festészet emlékezetét, így például Poll Hugó és Pataky László művésztét. E tárlatot 2017-ben a Monarchia festészetéről megrendezett nemzetközi szimpózium követte, majd az erre alapozó, Az Osztrák-Magyar Monarchia mint művészeti színtér című kétkötetes tanulmánykötet.

És most itt van A valóság szerelmese című tárlat és a hasonló címen megjelent monográfia Molnos Péter tollából, amelyet látva-olvasva aligha hinnénk el, hogy Czene Béla festőművészt valaha is lesajnálták a műítészek. Annak ellenére, hogy a közönség körében népszerű volt, és számos hazai tárlata mellett kiállított Velencében, Rómában, Bécsben, Berlinben, Stockholmban, Moszkvában, Pekingben és Tokióban is. Van-e helye Czene Bélának a képzőművészeti kánonban, ha igen, akkor hol a helye? Kieselbach Tamás művészettörténész, műkereskedő és műgyűjtő szerint egyértelmű igen a válasz: Czene Béla fontos festő, olyan képek alkotója, amelyek kihagyhatatlanok a művészettörténeti összképből, a XX. magyar figurális festészet, vagy a szocreál festészet történetét az ő említése nélkül nem érdemes megírni. Életműve olyan, amely megismerésével a magyar festészet felé lehet közeledni, újrafelfedezése példázza azt is, hogy még mennyi mindent nem tudnak azok sem, akik a magyar festészetről véleményt formálnak. (A kiállítás megnyitóján, illetve e a monográfia bemutatóján Kieselbach Tamás azt is megjegyezte: Czene Béla „illendő” aktképeit a magyar műgyűjtők elkapkodták, a „pulóveres” képeket kevésbé, azokat inkább külföldiek vették: a klasszikus, jól megcsinált látvány, a kvalitásos képek úgy is vonzóak voltak számukra, hogy Czene nevének nem volt presztízsértéke.)

Molnos Péter művészettörténész szerint Czene Béla olyan festményei, mint például a Páris ítélete, a Krumpliszedők, az Aratók, a népi periódusában született képei minden tekintetben kiállják a próbát: festéstechnikában, témában, megvalósításban, kompozícióban is, ott van a helyük a XX századi nagy összefoglaló művészettörténeti művekben. De tény és való: amiről Czenét elsősorban meg fogjuk ismerni: azok a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek retró hangulatot árasztó festményei. Nagyon kevés olyan festőnk van, aki tűpontosan megragadja azokat a momentumokat, tárgyakat, hajviseletet, divatelemeket, amelyek egy adott kort tökéletesen jellemeznek. Czenének olyan szeme volt erre, mint annak idején Toulouse-Lautrecnek vagy az impresszionistáknak. Egy-egy tárggyal, egy-egy ruhamintával a nézőt rögtön bevezeti az adott korba, időutazásra invitálva , a couleur locale-t egy-egy színnel, vagy akár egy kávéfőzővel is visszaadja. Ebben a miliőteremtésben nem találom a párját a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek festészetében – mondta Molnos Péter, aki szerint Czene képein a festészet érzéki öröme is visszaköszön. – Látszik, hogy ez az ember imádott festeni, és ez magával von sok mindent: például, hogy ilyen nagy és változatos az életmű. Nem múlhatott el úgy napja, hogy ne fessen, szerintem évente harminc, akár ötven képe is születhetett. Ennek köszönhetően elmélyedt a festészeti technikákban, festőanyagokban, kísérletekben is, és nagyon hamar rátalált a hatvanas években az akrilra.

Czene Béla (1911–1999) festőművész családba született, felesége – sok képén modellje –, Hikády Erzsébet is festőművész volt. Rudnay Gyula növendékeként tanult a Képzőművészeti Főiskolán, ám hamar elfordult mesterétől, és inkább a római iskolához sorolt művészek munkái hatottak rá. 1938-tól közel egy éven keresztül állami ösztöndíjjal dolgozhatott Rómában. Olaszországban készült alkotásain érezni lehet a kortárs Novecento hatását, de leginkább a reneszánsz klasszikus tradíciója, elsősorban Ghirlandaio és Piero Della Francesca művei inspirálták – a technikát (falemezre festett temperaképek) is a reneszánsz mesterek nyomában alkalmazta. Hazatérése után művészi érdeklődése egy időre a paraszti kultúra felé fordult, a korábbi mitológiai és bibliai témák helyett a falusi élet mindennapjait ábrázolta képein. Bár a két világháború között sorra aratta sikereit, az 1945-öt követő évtizedekben a hivatalos műkritika mostohán kezelte művészetét. Az '50-es években művésztársaihoz hasonlóan ő is kénytelen volt igazodni a hatalom követelte szocreál stílushoz, de az évtized végén már saját hangján szólalt meg. Kialakult új, csak rá jellemző festői világa, amelynek középpontjában a modern városi ember hétköznapjai, jellegzetes színterei és szereplői, a klasszikus eredetű, reneszánsz ihletésű, mégis modernizált női szépség és annak dicsérete áll. Modelljei voltak munkásnők, kalauzok és divatmodellek is.

Újrafelfedezése köszönhető Janikovszky János könyvkiadónak és műgyűjtőnek is, akit Czene Béla festészetével egyik modellje ismertetett meg csaknem egy évtizede. (Így lett a monográfia kiadója a Móra.) Valamint a művész családjának: sokáig úgy hitték, a padláson olyan Czene-festmények vannak, amelyeket a művész nem tartott sokra. Egy éve aztán kiderült: rosszul gondolták, főművek is lappangtak ott. A mintegy száz képet bemutató kiállításon szerepel a nyolc évtizeden át rejtőzködő, monumentális Czene-festmény, a Nőrablás (Hunor és Magor) is, ami egyenesen a tisztítást végző restaurátortól érkezett a Kieselbach Galériába. Az 1939-ben Rómában festett kompozíció utoljára 1942-ben került a nagyközönség elé.

A bemutatott festmények szinte mindegyike magántulajdon, ám a szomszédos BÁV Art galériában bárki egy csodaszép Czene-akt birtokosa lehetett volna négymillió forintért – de már lefoglalózták.

Infó:

A valóság szerelmese

Kieselbach Galéria és Aukciósház, július 6-ig

Molnos Péter: A valóság szerelmese – Czene Béla festészete

Móra Könyvkiadó, 2022

Abban a reményben is, hogy a rendezvény lendít a magánmecenatúra hiánya miatt túlpolitizált minőségi könyvpiacon, amely a pandémia óta épphogy kezd helyreállni.