Ez az írásom valamiféle szubjektív történelemnek is tekinthető. Ha nem az lenne, akkor most könyvtári, levéltári kutatásokat végeznék, egykori politikusokkal interjúkat készítenék, aminek az adott esetben nem sok értelmét láttam. Még a témába vágó gazdag szakirodalmat is a szükségszerűen szubjektív emlékezés által átszűrten kezeltem. Elsősorban nem az egykor voltak vélt vagy valóságos cselekedetei érdekeltek, hanem az, ahogyan azok a leszármazottak emlékezetében, mai cselekedeteiben tovább élnek. Tehát nem is annyira a régi történésekről, mint inkább arról szól ez az írás, ahogyan azokra ma emlékezünk – ha egyáltalán emlékezünk -, ahogyan azok mai cselekedeteinket befolyásolják.
1961-ben járunk. Akkor én tizenkét éves voltam. Iskolánk összes tanulóját beterelték a tornaterembe, és osztályonként libasorba állították minket. Nagyon izgatottak voltak a tanárok, különösen egyik-másik vadállat tornatanár, ők megállás nélkül sípoltak és ordítottak. Látszott, hogy valami rendkívüli dolog készül. Mi, a máskor megfegyelmezhetetlen tanulók is nagyon meg voltunk illetődve. Még az ilyenkor szokásos „dominózásról” is lemondtunk, ami pedig remek szórakozás volt. Abból állt, hogy a leghátul állók farba rúgták, esetleg egy kicsit még meg is lökték az előttük állókat. Így azok nekiestek az előttük lévőknek, és ettől a dominó-effektus beindult, a tanárok meg szörnyű idegesek lettek.
Most azonban éreztük, hogy jobb lesz semmi ilyen disznóságot nem csinálni, mert komolyra fordultak a dolgok. Intőket meg „kokikat” nagy előszeretettel osztogató igazgatóhelyettesünk kisvártatva ki is perdült a színpadra, és elkezdett valami számunkra tökéletesen érthetetlen dologról szónokolni. Ha jól emlékszem – hogyan is emlékezhetnék jól, hiszen akkor csak tizenkét éves voltam – a dolog lényege valami olyasmi volt, hogy az imperialisták most aztán ráfizettek a mesterkedéseikre, mert az SZK(b)P XXII. kongresszusa, Hruscsov elvtárssal az élen, történelmi jelentőségű határozatokat hozott. A fejlődés gyors és megállíthatatlan lesz, seperc alatt utolérjük Ausztriát, néhány év múlva a Nyugatot is, és Amerika lekörözésére sem kell húsz évnél tovább várnunk.
Ez az utolérjükös prófécia az osztálytársaimat egyáltalán nem érdekelte, számomra azonban elég érthetetlen volt. Főleg azért, mert apám, külkeres lévén, akkortájt megint sokat járt Nyugatra, és onnan elég sok mindent - csokoládét, ruhát, játékot, mindent, „mi szem-szájnak ingere” - hozott nekünk. Azért írom, hogy akkortájt megint, mivel ’57 után három évig nem utazhatott, miután – engedve anyám rábeszélésének, és abban az időben valószínűleg egyedüliként kis hazánkban – kivándorló útlevélkérelmet nyújtott be. Apám azzal érvelt, hogy ő még soha életében nem követett el semmilyen szabálytalanságot. Mindenesetre több hajórakománnyi használhatatlan nyersbőrnek kellett beérkezni a holland és német kikötőkbe, amiből aztán elég sok még ott meg is rohadt, mire apám megint Nyugatra utazhatott.
Én meg nem értettem az egészet. Hogyan fogjuk behozni a Nyugatot, ahol olyan sok jó dolog van? Ahol még gumitalpú cipőt is lehet kapni, ami télen sem ázik be, itthon csodájára járnak az emberek, miközben én rettenetesen szégyellem magam? Ahol még a Sport szeletnél is jobb csokoládét lehet kapni?
Tegyük rögtön hozzá, azóta sem sikerült megértenem ezt az utolérésesdit. Minek olyant állítani, amiről hamarosan úgyis kiderül, hogy hazugság az egész? Most Lázár János kerget ezzel ámulatba. Lázár - akivel nem mondom, hogy nem, mert mindig sok baj volt, de - aki legalább pragmatikus politikusnak számított. Erre fogja magát, és a legnagyobb pénzügyi zűr kellős közepén, amikor még ki sem nevezték megint miniszternek, odanyilatkozik, hogy 2030-ra utolérjük Ausztriát. Hülye, aki nem hiszi!
És az egészben az a legszebb, hogy ezen már senki sem röhög vagy háborodik fel.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.