Bronisław Piłsudski (1866–1918) lengyel nemesi család fia volt, ősei nemzedékek óta küzdöttek az orosz uralom ellen. Apja részt vett az 1863-as januári felkelésben, amely után elszánt lengyelek, litvánok még sokáig vívták hősies és kilátástalan gerillaharcukat a cári hadsereg túlereje ellen. Bár békés természetű volt, a hazaszeretettől és tettvágytól fűtött fiatalember szentpétervári diákként csatlakozott egy titkos társasághoz, amely meg akarta ölni III. Sándort. Ez megpecsételte a sorsát.
A merényletből nem lett semmi, az összeesküvést leleplezték. Több társát felakasztották, köztük a forradalmár Alekszandr Uljanovot – Lenin bátyját. Az ifjú lengyelnek azonban megkegyelmeztek, már amennyire kegyelem, hogy halálos ítéletét tizenöt évi kényszermunkára változtatták (1887). Ám a birodalom távol-keleti végében, Szahalin szigetén nem alakult rosszul a sora. Tanult emberként irodai munkára fogták, így maradt rá ereje, hogy szabadidejében, kedvtelésből kutatni kezdjen.
Beleszeretett egy bennszülött ainu lányba és feleségül vette. Lenyűgözte az ősi nép, amely a korábbi japán uralom alatt elnyomott kisebbség volt.
Megtanulta és lejegyezte nyelvét, részletesen leírta életmódját, hiedelmeit, legendáit, meséit. Néhány népdalt viaszhengerre rögzített – ezeket azóta modern technológiával helyreállították, és ezzel páratlan, elveszettnek hitt kincset mentettek meg az utókornak. Az ainuké után más környékbeli őslakosok, giljákok (nyivhek), orokszok (ulták) és mandzsuk kultúrájában is elmélyült.
Etnográfiai munkájának híre eljutott a fővárosba, amnesztiát kapott. Talán mégis örökre ott maradt volna a szigeten, új otthonában, ha ki nem tör az orosz–japán háború (1905). A helyiek egyszeriben gyanakodni kezdtek az idegenre, nehogy az összeírogatásnak az legyen a vége, hogy besorozzák őket. Eszük ágában sem volt vérezni egy messzi atyuskáért. A főnök azt tanácsolta neki, mielőbb tűnjön el. Feleségét és két gyerekét azonban, bánatára, ainu szokás szerint hátra kellett hagynia. Leszármazottai ma Japánban élnek.
Hosszú, viszontagságos úton, Amerikán át tért vissza Európába. Az akkor Habsburg-uralom alatt álló Krakkóban telepedett le. Beletelt néhány évbe, mire hivatalosan is elismerték úttörő néprajzos tevékenységét, egyedülálló tudását. Már fizetést húzott a Tudományos Akadémiától, és úgy tűnt, minden jóra fordul, de akkor megint közbeszólt a háború. Megint jöttek az oroszok. A Galíciára támadó cári csapatok elől Ausztrián át Svájcba, onnan Franciaországba menekült (1914).
A politizálástól, a párizsi emigráció kicsinyes belviszályaitól gyorsan megcsömörlött. Magányosnak, elveszettnek érezte magát a nagyvárosban, távol szétszaggatott lengyel hazájától, még távolabb ainu családjától. Ahogy húzódott a lövészárok-háború, a reménytelenség legyűrte. Végső elkeseredésében 1918 tavaszán a Szajnának ment. Nem érte meg hazája újjászületését, s hogy az év végén kikiáltott Második Lengyel Köztársaság államfője vele együtt száműzött testvéröccse, Józef Piłsudski marsall (1867–1935) lett.