Az első bajnoki?
1957. október 27.
Az első válogatottság?
1960. május 22.
Parádés memória!
Ugyan már, ezekre illik emlékezni.
A részletek is megvannak?
Az NB I-ben a Szombathely ellen mutatkoztam be. Kikaptunk a Népstadionban 3:1-re. Az egyetlen ember voltam a Fradiban, aki nem akarta elásni magát; egyrészt, mert örültem, hogy játszottam, másrészt én lőttem az egyetlen gólunkat.
S a válogatottban?
A premieremen az angol csapat volt az ellenfél, Albert Flóri két góljával 2:0-ra győztünk. Rúgtam egyet magam is, de Lo Bello, a híres olasz játékvezető úgy vélte, lesről. Én speciel megadtam volna. Így is a fellegekben jártam, bár Baróti Lajos szövetségi kapitány a balszélre állított, és ott nem szerettem játszani.
Két évvel később már középen futballozott az angolok ellen!
Az tényleg csoda volt. Először is: bekerültem a vb-keretbe. Másodszor: nem hittem volna, hogy mindjárt az első meccsünkön játszom. Johnny Haynest, az angol válogatott agyát kellett fognom; egészen jól sikerült, konkrétan nem találkozott a labdával. Megint megvertük őket, ezúttal 2:1-re, és sok mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy hatvan hosszú éven át az lesz az utolsó magyar győzelem a brit szigetország legjobbjai ellen. Nagyszerű csapatunk volt, a döntőbe juthattunk volna, de a kapitány eltaktikázta magát, az argentinokkal vívott meccsen pihentette Sándort, Albertet, Fenyvesit. Ez visszaütött a negyeddöntőben a csehszlovákoktól elszenvedett 0:1 során. A játékból kieső Sándor és Fenyvesi például egymásnak szaladt az amúgy élete formájában védő Schrojf kapujának közvetlen közelében a helyett, hogy valamelyikük a hálóba passzolta volna a labdát.
Négy évvel később sem volt rosszabb a csapat, mégis megint a vb negyeddöntőjében búcsúzott...
Nem púder, hanem valóság, hogy – miként ma közhelyszerűen mondják – nagyon együtt voltunk. A kiesésben, mi tagadás, főszerepet játszottam. Miután egyaránt 3:1-re legyőztük a brazilokat és a bolgárokat, a szovjet válogatottal találkoztunk, és Sunderlandben kikaptunk 2:1-re úgy, hogy Bene Feri átadása elment a lábam között néhány lépésre az aranylabdás Lev Jasin kapujától. Évtizedeken át minden közönségtalálkozón erről kellett beszélnem. Aztán kitaláltam, hogy az állt a háttérben: megdumáltam a szovjet csapat kárpátaljai középpályásával, Szabó Józseffel, ha kihagyom, akkor kivonulnak. Nem volt igaz, de legalább jól hangzott.
Melyik volt a legszebb évad zöld-fehérben?
Az 1962-63-as. A Ferencváros csaknem másfél évtized elteltével nyert újra aranyérmet. Az átlag nézőszámunk 34 500 volt. Igaz, hatvannégyben, az újabb elsőség alkalmával már 43 652-re ment fel. Közben hatvanhárom őszén, az egyfordulós bajnokságban Szegeden és Dorogon elég lett volna egyetlen pontot szereznünk az újabb aranyéremhez, ám kétszer kikaptunk 2:1-re. November volt, de nagy mellényben még hidegben sem lehet futballozni.
Torinóba nyilván nem is vittek, csak mezt...
Micsoda? Úgy nézett ki, nincs esélyünk a Vásárvárosok Kupája döntőjében a Juventus ellen. Aztán a pályán ráéreztünk: hoppá, mégis csak van itt mit keresni! Nyertünk 1:0-ra, és a döntőig sem limonádé csapatokat ejtettünk ki, köztük volt az AS Roma, a Bilbao, a Manchester United...
Jut eszembe, európai kupameccsen köszönt el az FTC-től.
Magunk közt szólva, nem nagy örömmel, mert azt éreztem, nem csíp az edző. Pedig két évet még eljátszhattam volna. Így tizenöt esztendő után, 1972. április 5-én, a Wolverhampton elleni UEFA Kupa-elődöntőn búcsúztam.
Egyebek közt négyszeres bajnokként, 41-szeres válogatottként, és csak az NB I-ben 99 gólpasszal. Nagy szám!
Rájöttem, hogy jobban járok, ha odaadom a labdát Flórinak. Legalább nem zrikál egy-egy rossz lövés után, hogy bravó, bravó, gyönyörűen felszabadítottál... Amúgy is alázatos voltam, minden trénigen anorákot húztam magamra, és alkalmanként két kilót fogytam. Ráadásul úgy játszottam balösszekötőt, hogy eredetileg jobblábas voltam, de egy sérülés után rászoktattam magam a balra.
Manapság, nyolcvanhárom évesen mivel tölti napjait?
Az életemmel, a Fradival. Elnökségi tag vagyok, egyúttal a Baráti Kör tiszteletbeli elnökévé választottak. Öreg koromra megbecsülnek, régen mindig a háttérbe szorultam Albert, Varga, Göröcs, Bene, Mészöly, Farkas mögött. Csak a Pipacs bárban nem, ott nekem is ugyanúgy játszották a Fradi-indulót, mint a virtuózoknak. Pardon, egyszer a pályán sem. Grosiccsal, Novákkal, Mészöllyel együtt 1973-ban meghívtak Londonba, az Anglia–Európa-válogatott öregfiúk mérkőzésre. A csatársor így állt fel: José Augusto, Rákosi, John Charles, Puskás, Gento. S a 3:1-es angol győzelemmel zárult meccsen ebből az ötösből én rúgtam az egyetlen gólunkat...
Most, hogy csapattársa, Szőke István halála után beszélgetünk, nem kerülhetem meg a kérdést: mire gondol, amikor számba veszi, hogy az angolokat legutóbb hatvan éve legyőző tizenegyből már csak ön és Mészöly Kálmán él?
Nyakon vág, de megpróbálok nem rágódni rajta. Mert különben magam sem élem túl.
