Jól öltözött, komoly férfi feszeng egy asztalnál. Kerüli a szemkontaktust az asztalfőn ülővel, feltolulnak a középiskolás emlékei, ugyanazt mormolja magában, mint amikor a naplót lapozgatta a tanár: „jaj, csak ne az én nevemet mondja”.
Biztos, hogy a főnök csuklóztatni akarja. Elkel az agrártárca, belőle apró sóhaj szakad fel. A név elhangzása előtt látta önmagát aratás előtti gépszemlén, gumicsizmában. Fogynak a helyek, minden pozíció, ahol a jogi tanulmányai során szerzett tudása, a verhetetlen memóriája, a páratlan stratégiai képessége jó szolgálatot tehet, elkel. Már csak egy hely maradt, az építés- és beruházásügy.
Egy vígjátékban valahogy így zajlott volna a legújabb Orbán-kormány miniszteri helyeinek leosztása. Az ebben a kormányzati ciklusban létrehozott tárca végül Lázár Jánoshoz került. Hogy ezen ő lepődött-e meg jobban, vagy a közvélemény, erre talán sosem kapunk választ. Akárhogy volt, biztos, hogy mindent megtesz majd a sikerért, a munkabírásáról sosem lehetett rosszat hallani.
Eddig kétszer vett szárnyai alá ilyen jellegű munkát a saját városában: külföldi mintára panelházbontást és a villamosvasút kivitelezését. Előbbiből, mert más az álom és más a valóság, csendben kihátrál a kormány. Utóbbi elkészült, az ára közben megnégyszereződött, de az értékes dolgok sosem olcsók. Szép, modern. Egyelőre főleg azok választják az azzal való utazást, akik nagyvonalúan túl tudnak lépni késéseken, járatkimaradásokon.
A politikusnak van tehát egy ciklusa, hogy bizonyítsa, mégis fekszik neki az építésügy. Bár most meg nekem jött elő egy középiskolás emlék. „Ami nem megy” – nézett szúrósan, feltartott ujjal az osztályfőnökünk, várva, hogy befejezzük: „azt gyakorolni kell”. De a haragját kiprovokálva mindig akadt valaki, aki azt morogta az orra alatt: „azt ne erőltessük”.