A nagyarányú fertőzések kezelése, a betegség gyógyítása és a halálesetek feldolgozása iszonyú terhet raktak a kórházakra, orvosokra, ápolókra, technikai dolgozókra, a vírussal foglalkozó kutatókra. De mondhatjuk, az egész lakosság életét, végső soron a társadalom valamennyi szféráját befolyásoló eseményről van szó. Online térbe költözött az oktatás, a munkavégzés, a kereskedelem. Leállt vagy lecsökkent a gazdaság teljesítménye, bezártak bizonyos munkahelyek, szolgáltató egységek, a mozik, színházak, hangversenytermek, rendezvények szűntek meg, elmaradtak belföldi- és külföldi utazások, és így tovább.
A mostani eset kapcsán érdemes visszagondolnunk egy pillanatra a járványok történetére. A Covid-19, bármilyen súlyos problémát jelent is, nem új és nem egyedülálló eset az emberiség történetében. Hivatkozhatunk például az i.e. 430-as athéni pestisre, a Justinianus-korszak járványára (i. sz. 6. század), az 1347–1353-as középkori sötét pandémiára, az 1665-ös londoni pestisjárványra (melyről például Daniel Defoe számolt be 1722-ben), és nyilvánvalóan az 1918–1920-as spanyolnáthára. Izgalmas kérdésnek tűnhet a jelenlegi és a korábbi esetek összehasonlítása.
Ám anélkül, hogy taglalásába bocsátkoznék, csak arra utalnék, hogy
az áldozatok lakosságarányos száma nem lehet mérvadó az összevetésben.
Például a spanyolnáthában, szerény becsléssel is, legalább 50 millió ember hunyt el, amely messze meghaladta az I. világháború összes halottjának számát. A mostani járványnak talán a gyorsaságát, a kiterjedtségét és a látványos védekezését tekinthetjük sajátos tünetnek. Csak azután nehogy úgy járjunk a Covid-19 lecsengése után, mint a spanyolnátha utóhatásával: a koronavírusnál sokkal halálosabb spanyolnáthát egyik pillanatról a másikra felejtették el az emberek. Egyszerűen kitörlődött a közemlékezetből. Sokat mondó tény, hogy például az 1924-ben megjelenő kétkötetes Encyclopaedia Britannica ki sem tér a világjárványra, mintha nem is történt volna ilyen megrázó esemény a 1918 és 1920 közötti időszakban. Ebből a „néma” reagálásból (is) az a tanulság adódik, hogy a Covid-járvánnyal sokkal komolyabban és koncentráltabban kell foglalkoznunk, mint ahogy eddig tette a társadalom. Ám úgy, hogy mindeközben kerüljük is el a különféle túlzásokat, a végletes megítéléseket. Nem meggyőző előállni például olyan felfogással, hogy a Covid-19, a maga brutális traumájával igazából világvégét, katasztrofális rémálmot fog okozni, amely ellen semmit sem tud felhozni az emberiség, csak várja végzetes sorsa beteljesülését.
Ugyanakkor a mai járvány nem pusztán globálissá bővült betegség, nem csupán biológiai alapú fejlemény, hanem általános, mindnyájunk életét befolyásoló súlyos társadalmi probléma. Olyan, amely izgalomban tartja a laikus embereket is, nemcsak az orvostársadalmat és a politikával foglalkozókat. És ha ez így van, akkor a vírusjárvány társadalmi hatásaival is kívánatos szembe sülnünk. Alább három – filozofikus és morális – mozzanatra hívnám fel a figyelmet, amelyek bár megnyilvánulnak mai valóságunkban, mégsem gondolunk kimondottan rájuk.
A Covid-19 világjárvány alighanem legáltalánosabb, egyúttal legkínzóbb társadalmi kihívása az a kérdés, hogy mit kezdjünk egy halál-közeli állapotban létezésünkkel és/vagy a nem-létezésünk lehetőségével? Amikor például elkapjuk a fertőzést, és karanténba kényszerülünk vonulni, súlyosabb esetben kórházba visznek (ne adj isten lélegeztetőgépre kerülünk), továbbá, ha nem velünk történik mindez, hanem valamelyik hozzátartozónkkal, akkor bizony föltesszük magunkban a kérdést: valójában mennyit is ér az emberi élet? Amikor élet-halál között lebeg az ember, akkor legalább ösztönösen arra gondol, könnyen előfordulhat, hogy meghal. És bár a vakcinák beadásával a tudomány segítségünkre siet, és jelentősen csökkenti az elhalálozás esélyét, mégis ott munkál a „kisördög” az emberben: egyáltalán nem biztos, hogy megússza a „vég”-et.
És ha elég bátrak vagyunk, még az is eszünkbe villan: nincs garancia arra sem, bármennyire is fejlett az e vírus ellen küzdő tudomány, hogy engem majd elkerül a fertőzés. Ez a vírus láthatatlan és titokzatos.
Igazán a tudomány sem tud meggyőző választ adni arra a dilemmára, hogy miért ő, és miért nem a másik ember kapja el.
Vagyis könnyen bekövetkezhet, hogy én leszek a következő áldozat. Ekkor minden bizonnyal ott motoszkál tudatunkban egy ősrégi, klasszikus filozófiai dilemma (bár nem vagyunk filozófusok), az tudniillik, hogyan lehetséges, hogy önmagunk (vagy valamelyik szerettünk) létezése egyik pillanatról a másikra megszűnik? Ahogy például Bozóki András fogalmaz: a „létből a semmibe zuhanunk”. És tovább feszegetve: miért élünk, ha egyszer úgyis meghalunk? Egyáltalában van-e valamilyen értelme, jelentősége létezésünknek, az egyetlen, egyszeri és megismételhetetlen életünknek? Vagy fogadjuk el, hogy csupán véletlenszerűen bele vagyunk lökve ebbe a világba? (Ahogy esik, úgy „puffan”?)
A koronavírus nyilvánvalóan kivált jó néhány társadalmi (politikai, jogi, gazdasági, oktatási) következményt – az egészségügyi problémák mellett. Azonban a legfontosabb tanulságot Spiró György fogalmazta meg új könyvében. Akármilyen reális megközelítésből vizsgáljuk és ítéljük is meg a vírusjárványt, a legfőbb szempont: „az élet mindenekfelett áll”.
Azt gondolom, az író megállapítását mindnyájan elfogadhatjuk. Viszont továbbgondolva a tanulságot, a szükségképp felmerülő morális követelménnyel már nem mindenki tud azonosulni. A fertőzést elszenvedő személyek és hozzátartozóik közel kerülnek egy jobb sorsra érdemes erény, jelesül az alázat lehetőségéhez; e kihívásnak azonban már sokan képtelenek megfelelni. Ám ami még borzasztóbb, nem is akarják figyelembe venni.
Az embert megcsapja egy kellemetlen felismerés: az élet meglehetősen rövid, és ezért fölöttébb kívánatos, ha szerény marad.
Van a filozófiai vénával megáldott Szentkuthy Miklósnak egy éles meglátása a szerénység erkölcsi fontosságáról: az ember csak szerény lehet a létezés őrült és őrjöngő titkai közepette. Azt hiszem, Szentkuthy végső soron arra mutat rá, hogy erkölcsileg jó lenne szerénynek maradnunk, hiszen amíg a világ végtelenül gazdag (és hozzá tenném: amíg a vírus végtelenül titokzatos), addig az emberi létezés végtelenül parányi, korlátozott, a természet erőivel szemben pedig többnyire védtelen. Az alázat valójában a szerénység misztériuma, és bár az alázat nem kötelezően előírt parancs vagy törvény, „csak” egy különleges és becses erény, belső iránytű. Amit erkölcsi szempontból megtanulhatnánk, az éppen az, hogy belátjuk, majd elfogadjuk saját nembeli (emberi) korlátainkat.
A másik nagy társadalmi probléma a közösségi lét átalakulására vonatkozik. A Covid-19 nyomán különféle korlátozások történtek, amelyek közül alighanem a karanténba zárás lesz a legfájdalmasabb intézkedés. A karanténba kerülés általános élménnyé válik. A négy fal közé szorított szűkös hely alaposan megváltoztatja az életlehetőségeinket, a bezártság pedig alapból megrengeti a korábbi, jól megszokott, kényelmes otthon-érzetünket. a nagyon is társas irányultságú életünket. Vitathatatlanul beleszól a közösség-működés világába.
Bizony nagy a veszélye annak, hogy a karanténba zárás az otthontalanság tudatát és érzületét fogja erősíteni. A karanténban a közösségi aktivitás teljesen átkerül a virtuális térbe, maga a közösség csupán jelképes együttműködéssé válik, benne és általa meggyengül a társadalmi kohézió.
Elvész a közösségi lét szükségszerű és nélkülözhetetlen „tartozéka”: a „mi”-tudat (lásd Hankiss Elemér felismerését) és a valahová tartozás érzése. A karanténközösség valójában már nem is közösség, a szó klasszikus értelmében biztosan nem. Ugyanis hiányzik a társak, a közösségtagok hús-vér jelenvalósága, a természetes és közvetlen együvé tartozásból, a személyes találkozásokból és együttműködésekből adódó „mi”-tudat varázsa. A karanténba kényszerítés azt jelenti, hogy a gyermekek, a fiatalok, a felnőtt munkavállalók, a nagyszülők, a rokonság, a barátok, stb. nem tudnak személyesen érintkezni, elmarad a „face to face” jelenlét, a meghitt közösségi élmény. Még a „csetelés” sem tudja pótolni az eleven közösségi létet. Marad a látszattevékenység, a karantén-kommunikáció felszínessége, a lényegtelen kérdések erőltetése, a „hús-vér” társak nélküli létezés, az egyhangú mindennapok sivársága, nem ritkán magánya. Akárhogy van is, a vírusjárvány időszakában kénytelenek leszünk újragondolni a közösségek fogalmát, struktúrájának és működésének jelentős átalakulását.
Végül muszáj foglalkoznunk a karanténvilág olyan hatásával, amely a konkrét egyénre, az individuumra vonatkozik. Amikor a gyermeket, a fiatalt – például – hazaküldik az iskolából, az egyetemről, a munkavállalót a munkahelyéről (vagy abszurd szituációban a beteget a kórházból), rosszabb esetben véglegesen megszakítják foglalkoztatását, akkor az egyén joggal érezheti az általános bizonytalanságot, a félelmet. Leginkább a lelki terhet, hogy őt most nem úgy veszik számba, mint korábban: tehát nem önálló (vagy önállóvá formálódó), szabadabban tanuló, dolgozó és élő személyiségként fogadják. Mintha korlátoznák személyiségi jogait, és nem látnák és értékelnék valóságos jelenlétét, tényleges értékeit, konkrét érzelemvilágát, emberi méltóságát. Ebben az állapotában a személy könnyen talajt veszthet, önbizalom-hiányossá, önállótlanná, személytelenné, végső soron arctalanná válhat. Például
a pedagógia már rámutatott, hogy a távoktatás (kiváltképpen annak gyors és felkészületlen bevezetése) új problémát hoz: a személyes találkozások nélküli tanítás és tanulás – finoman szólva is – kevésbé hatékony.
Azt gondolom, összességében minden individuum felelősségéről is beszélnünk kell, amikor a járvány hatásait vizsgáljuk. Valahol azt írja Musil, hogy az egyén semmi más, mint önmaga elemi teljesítménye. Tehát az individuum azzá válik, amivé alakítja saját magát. Tanuljuk hát meg azt is, hogy az arctalanná váló individuum hogyan tudja megvalósítani önmagát – a járvány közepette. Számomra nyilvánvaló, a vírusjárvány rákényszeríthet bennünket az élet-halál dilemma, a karanténközösség és a gyökértelenné vált egyén problémájának újragondolására. És szeretnék hinni abban, hogy a levonható tanulságok nem fognak elfelejtődni. Akkor sem, ha végleg túl leszünk a járványon.
