Van úgy, hogy a legteljesebb idillt zavarja meg váratlanul a legnagyobb izgalom.
Alkonyodik, pihenni készül minden, mindenki. A paradicsompalánták boldogan szívták fel a hordóból rájuk mert vizet, leveleik feszesen kiegyenesedtek, virágaik a föld helyett az ég felé néznek immár. A félig pirosló eprek közül a testesebbek a töveket körbevevő szalmán pihennek, a kicsi virgoncok pedig oldalra nyújtózkodnak. Az uborka-kacs még gondolkodik, rátekeredjen-e a mögé kifeszített hálóra, vagy inkább a magaságyás szélén találjon zabolázatlanul utat magának. Már beültek a tyúkok az ólba, a legfelső rúdon a kakas, alatta hölgyei, kvartyogva szól még egy-kettőt a kotlós, amelyik harminc tojáson ül, várva, hogy a huszonegyedik napon feltörjön majd belőlük az élet. A kutyák csámcsogva falják az esti adagot, jó tíz méter van a két tányér között, még csak kísértés se legyen, hogy a másikéba dugják az orrukat. A kacsák még tesznek egy utolsó fordulót odakint, az esővízzel iszapos árokparton, szedik ki a rothadó tövek közül a meztelencsigákat, kukacokat, kisebb-nagyobb torzsa-morzsákat.
Rusztikus nyugalom honol mindenütt.
Egészen addig, míg az egyik kacsa felfelé emelve a fejét, kitágult szemekkel hörögni nem kezd.
Sípolva veszi a levegőt, mered maga elé, úgy tűnik, lenyelt valamit, ami se előre, se hátra nem mozdul. Férfiember kapja hosszú karjai közé a könnyű testet, s rohan vele asszonyához – hozzám –, szedjem ki tüstént a tojó torkából, ami megakadt. Nincs ilyenkor mese, s a pániknak se helye, szét kell feszíteni az enyhén kanalas végű csőröket, be kell nyúlni mélyen a gégébe, hiába nyákos, csuszamlós ott minden, muszáj megtalálni a baj okozóját, másképp az ölünkben nyúlik ki az állat.
Nem látok a torkában semmit, a nyelve tapadt fel a csőr felső részébe – jé, milyen hosszú nyelve van, ha nincs ez a veszedelem, sose láttam volna közelről, jegyzem meg magamban -, azt kellene valahogy lehúzni, de úgy odatapadt, mintha ragasztóval kenték volna fel. Közben a jószág egyre esdeklőben néz, meg se mozdul, szárnyaival nem csapkod, nem ellenkezik, látszik, teljesen átadja magát a két emberi lénynek, mintha tudná, más ezúttal nem segít. Nagy nehezen lefejtem a nyelvet a felső csőrről, belekotrok a torkába, valami nyálkás cucc kijön, majd a kacsa fejét gyorsan vízbe dugjuk, nyeljen, s hadd tegye a folyadék szabaddá a még eltömődött részeket. Egy darabig meg se mukkan, belesimul a nyakhajlatba, de a sípoló hang már múlik. Várjuk az jól ismert hápogást, ami hol vidám, hol méltatlankodó, hol csak egyszerűen éhes, de legalább hamisítatlan hápogás, olyan, amilyennek normális esetben ki kell jönnie azon a vékony kis légcsövön.
Az első ilyen, bártortalan hangra ujjongva nézünk össze: úgy tűnik, nem kell szomorúan nekimenni az estének. Nyugtatgatjuk még a kacsát, de sokáig nem kell, szárnycsapkodással jelzi, hogy vége a kalandnak, nincs tovább ránk szüksége, totyog gyorsan a többiek után, mintha mi sem történt volna.