Körösnagyharsányban voltam gyermek – abban a falusi világban, ahol a pedagógusok köztiszteletben álló emberek voltak. Akkori álmaim legnagyobbika, hogy én is tanító lehessek. Olyan világ volt, amelyben szégyen volt butának lenni, és az igazán jól tanulók kitörhettek a szegénységből. „Ha nem tanulsz jól, akkor ebben a világvégi faluban maradsz, legfeljebb boltos lehetsz majd” – igazított el apám, de valójában nem ez ösztönzött a tanulásra. Rájöttem, hogy még ebből a faluból is megismerhetem a világot, ha sok könyvet olvasok – így aztán a 8. osztály végére az egész falusi könyvtárat kiolvastam. Még olyasmit is, mint Azsajev Távol Moszkvától című, több száz oldalas háborús könyve, amit senki nem vett a kezébe.
A tudás tisztelete volt a meghatározó a szeghalmi gimnáziumban is, ahová mindnyájan azért mentünk, hogy még tovább tanulhassunk. Szerencsés vagyok, mert életem minden szakaszában találkoztam olyan emberekkel, akiket példaképemnek tekinthettem – többségük pedagógus volt (Polónyi Miklós, Zömbik Miklós, Jermendy László, Ránki György, Szabó Ferenc). Különféle emberek voltak – amiből az is következik, hogy nincs egyfajta „jó pedagógus” típus –, sokféle ember lehet sikeres, ha fel tudja ébreszteni a megismerés vágyát. Nekik köszönhető, hogy megértettem: annyi a világ, amennyit megismersz és megértesz belőle.
A társadalom és a pedagógusok világa kölcsönhatásban él. Ebben a kapcsolatrendszerben mára gyökeres változások történtek, mert átalakult a világ és annak értékrendje. A mai pedagógus szerepe alapvetően eltér a korábbiaktól. Más lehetőségek vannak az információ és a tudás megszerzésére, másfélék a gyerekek, más a társadalom uralkodó értékrendje.
A pénz mindenhatóvá válása, a szegénység, a mentális leépülés és más okok számos új problémát teremtettek, és a gyermekek behozzák azokat az iskolába. A viselkedési zavarokkal, a kommunikáció, a kudarctűrés, a konfliktuskezelés elfogadhatatlanul primitív formáival, az egyre nagyobb társadalmi különbségek hatásaival az iskola nem tud mit kezdeni – ezért a kudarcok, a sikertelenség állandó élményévé lett minden lelkiismeretes pedagógusnak és magának a társadalomnak is.
Az oktatás és a nevelés végső célja az emberhez méltó élet képességeinek megteremtése – de ezt a jelen körülmények között sokszor az erőfeszítések ellenére sem lehet elérni.
Bár a mostani politika fennen hirdeti, hogy „a jövő megalapozásában a pedagógusoknak jut a legnagyobb szerep” (Rétvári Bence), tettekben ez nem igazán valósul meg. A most kiépült oktatási rendszer nem korszerű – erről a tanárok és a szülők is sokat tudnának beszélni. Életszerűbb és szabad iskola kell, mert Magyarország ereje – ahogyan Európáé is – a gondolatok különbözőségében rejlik – azokat kell/kellene közös akarattá összegezni. Talán nem véletlen, hogy a pedagógusnapról gondolkodva eszembe jutott a pedagógus szó görög eredete: olyan rabszolgát jelöltek vele, aki a gyermeket az iskolába kísérte és felelt érte.
A modern világ más úton jár, mint Magyarország. Megértették, hogy a minőség az emberi tudatban képződik és csak azután válhat valóra. A japán vagy a dél-koreai gazdasági csodákat megelőzték azok az évtizedek, amelyekben oktatási forradalmat hajtottak végre, és ez a folyamat ma is tart. Japánban az iskola első 3 évében a legfontosabb a viselkedésre, a közösségi életre és az együttműködésre nevelés. Finnországban megszüntetik a szaktárgyi rendszert, és azt keresik, milyen érték van a gyermekben, amit kibontakoztathatnak. Az ottani pedagógusok nem ismeretátadók, hanem inkább mentorok, életvezetők. Magyarországon is sokan vallották-vallják, hogy „Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát és megtalálja a munkát, amit szeretni fog” (Szent-Györgyi Albert).
Magyarországon is volt egyszer egy olyan kormányzat, amely nemcsak azt mondta, hogy „A magyar hazát a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá” (Klebelsberg Kunó), de az elhatározás nemzeti üggyé vált, és az oktatási rendszer európai szintre emelkedett. Mostanában nem illik beszélni róla, de egy társadalmi méretű oktatási-kulturális forradalom alapozta meg az egykori szocialista időszak sikeres gazdasági modernizációját is. Az új világkorszakba sem lehet átlépni új tudással és másfajta értékrendszerrel rendelkező társadalom nélkül. Alattvalóvá tett pedagógusokkal csak alattvalókat lehet nevelni!
Ezt az ünnepet 1951-ben vezették be, hogy köszönetet mondjanak a pedagógusoknak mindennapi áldozatos munkájukért. Lehet, hogy társadalmi szinten mára ennek az ünnepnek a fénye is megkopott, de a helyi közösségekben, az egymást követő generációkban ma is pótolhatatlan szerepe van a pedagógusoknak. Ők teremtenek a gyermekből embert, ők adnak mintát egy közösségnek. A csalódások ellenére is örülök, hogy ezt az életpályát élhettem, és segíthettem az újabb generációk útkeresését. Tisztelem azokat, akik számára a pedagógus lét nem csupán egy szakma, hanem egy bensőből fakadó küldetés is. Hiszek abban, hogy ez az egyik legszebb és legnehezebb hívatás, amely mindig újjá teremti a nemzetet és a világot is.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.