Mindenkinek megvan a maga baja és mindenkinek az fáj. Néhány európai nemzet azonban úgy döntött, hogy saját baját könnyebben tudja megoldani együtt, mint egymás rovására. Próbálták ez utóbbit is, de az két világháborúhoz és rengeteg új közös bajhoz vezetett. Az Európai Unió története az áthidalhatatlannak tetsző, végül mégis áthidalt ellentétek, az első pillantásra legyőzhetetlen, végül mégis megszelídített válságok története, tele drámával, hiúsággal, egyéni ambícióval és személyi ellentétekkel. Meg képmutatással, időhúzással és a dilemmák közti botorkálással. A szaldó egyelőre pozitív, bár minden megpróbáltatásnál megjósolják, hogy az lesz a legutolsó, amitől minden szétesik.
Most például a Covid-19 és az ukrajnai háború jobbegyenes-balhorog kombinációja. Két, egyenként is borzalmas, de gyorsan egymás után érkezve még pusztítóbb csapás. Bár már sokszor mondtuk, még sosem volt ennyire igaz, hogy ezt csak együtt lehet túlélni. Így is nagyon fog fájni, de külön-külön az Európai Unió egyetlen tagállama sem képes talpon kihúzni a menet, pláne nem a meccs végéig. Egy másik sportágból vett hasonlattal: olyan nincs, hogy a csapat veszít, de a jobbszélső nyer.
Az orosz energiahordozókról már másfél évtizede, Putyin pálfordulásakor lehetett tudni, hogy kockázati tényezőt jelentenek. Az azeri gázt Európába hozó Nabucco vezeték amerikai tervét az akkori ellenzék támogatta, a kormányoldal jó esetben is csak bizalmatlanul figyelte. 2010 után aztán helyet és egyben álláspontot is cseréltek, az ismert eredménnyel: maradt az orosz függés. Lehetett volna másként. Finnország például csak megvonta a vállát, amikor a Kreml a minap elzárta a gázcsapot, mert náluk már csak 5 százalékot tett ki az orosz import.
Ukrajna most azt várja el Európától, hogy azonnal állítsa le az orosz olaj és gáz importját, ne adjon pénzt Vlagyimir Putyinnak a háborúra.
Nyugaton élő orosz közgazdászok szerint ráadásul ez mindenkinek olcsóbb megoldás lenne, mint az évekre elhúzódó konfliktus. Sokat, talán mindent veszít, aki most csak a maga baját nézi.