Gorcsev Ivánt Rejtő úgy találta ki, hogy minden helyzetben azonnal válaszolni tudjon bármilyen kérdésre. Az a jelentéktelen mozzanat, miszerint egyik válasza esetleg ellentmond a másiknak, nem játszott szerepet Gorcsev fejlődéstörténetében, sőt kifejezetten árnyalta a hős jellemét. Vidnyánszky Attila két apróságban tér el Gorcsevtől. Sajnálatosan nem Rejtő írta, és így aztán nem is olyan bájosan férfias. Mégis határozottan szórakoztató, bár kifejezetten tragikus dolgokra reflektál azonnal, szinte gondolkodás nélkül, és azért ez okoz némi felhős mulatságot.
„Eltörléskultúra” – magyarázta szomorú, barna hangon a Hír TV-nek, amikor arról kérdezték, mi a véleménye arról, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad igazgatónője lemondta az amerikai-ukrán zongorista, Valentina Lisitsa koncertjét. Azt fejtegette, mélyen átélve a saját felelősségét minden szaváért, hogy ami most az orosz kultúra ellen irányul, azt tragikusnak tartja, a nyugaton tomboló téboly katasztrofális folytatásának. Nem kétséges, hogy a helyzet tragikus, hiszen Lisitsa zongoraművészete világszám, csakhogy orosz nacionalistaként, Putyin elkötelezett híveként elmenni a porig bombázott, üszkös romoktól még füstölgő, temetetlen holtaktól bűzlő Mariupolba, és ott a húszezer áldozat teteme fölött koncertet adni az orosz győzőknek, kétes erkölcsi értékű emberi és művészi teljesítmény. Ha ezek után a margitszigeti igazgatónő nemkívánatosnak nyilvánítja Lisitsát Budapesten, akkor ez – Vidnyánszky szerint, erős felindulásból kimondva – „eltörléskultúra”.
Ha gondolkodik rajta, esetleg eszébe jut, hogy „eltörléskultúrának” lehetne nevezni azt is, amikor 10 évvel ezelőtt frissen kinevezett színházigazgatóként eltörölte az elődje teljes nemzeti színházi életművét,
függetlenül attól, hogy olyanok is rendezték, akiknél ő maga is rendezésért szokott kuncsorogni. Amikor kivégezte elődje repertoárját, nem hagyván esélyt a folyamatosságnak, egyszersmind kivégezte a színház nézőit is, ezért is foghíjas a Nemzeti Színház nézőtere, ezért is gyűlölte Vidnyánszky a TAO-t, mert annak köszönhetően fillérre kimutathatóvá vált, hogy mennyi támogatás volt kérhető a nézők után. Ha a TAO-csalók zavarták volna, akkor most vádlottként állnának a bíróságon, de egyetlen ilyen ügyről sem tudunk. Csak pénzüket veszített színházakat ismerünk, meg az állami milliárdokkal kitömött Nemzeti Színházat. Gorcsev elégedetten csettintene ekkora szélhámolásra. Tetszene neki a hirtelen kimondott „erőszakkultúra” szó, és az is, amit mögötte Vidnyánszky már rég elfelejtett.
Miképpen az is, amikor Vidnyánszky az ukrán nagykövet bíráló levelére azt válaszolta hamarjában, hogy „nem szabad elvágni a kommunikációt”. Mondja ezt annak fényében, hogy sem az általa megszállt kaposvári egyetem, sem az általa megszállt színművészeti egyetem egykori vezetőivel nem bocsátkozott semmilyen párbeszédbe, és tényleg az történt, amit mondott: az elvágott kommunikáció megszüntette a ki sem alakult dialógust. Igaza volt.
Nagy selyma ez a Vidnyánszky – gondolná Gorcsev, az orosz, és haladéktalanul inzultálná.