A sors egyszer úgy hozta jó néhány éve, hogy Haumann Péterrel egymás mellé szólt a jegyünk az egyik színházban. Megörültem és bár ismertük egymást, ösztönösen bemutatkoztam és a nevem mellé hozzátettem, hogy Népszava. Rám nézett és annyit mondott: Haumann Péter, Katona József Színház.
Elnevettük magunkat, és az előadás előtt, a szünetben és utána is hosszasan beszélgettünk. Azt hiszem, ebben a látszólag apró gesztusában minden benne volt. Mégpedig az, hogy azonnal a partnerségre törekedett, imádta a színészetet, arról szeretett beszélni. Kérdezett, morgott, vívódott, mindezt óriási szenvedéllyel tette. Néha összenézett a feleségével, akivel elválaszthatatlanul előadásokra is együtt járt, majd feltett egy újabb kérdést.
A Katona József Színházba 1994-ben szerződött és azt gondolta, hogy onnan már ő nem is jön el. Örült, hogy hívta Zsámbéki Gábor, mert bár nagyon sokféle szerepet eljátszhatott, vágyott egy komoly szakmai rangot képviselő művész színházba. Kapott is lehetőségeket, én leginkább Slobodzianek A mi osztályunk című drámájában emlékszem rá, amelyben Abram szerepét játszotta. Ebbe a szerepbe belesűrített mindent, amit az életről tudott. Azt, hogy miként válhat valaki áldozattá, aki vállalva identitását, egyszerűen csak tisztességes szeretne maradni.
Haumann Péter az elmúlt hatvan évben a színpadon, a filmforgatásokon, a szinkron- és televíziós stúdiókban dolgozott tisztességgel és óriási elánnal. Tehetsége nagyon hamar megmutatkozott, elmondta színpadon Szókratész védőbeszédét, játszott, nem is akárhogy Fehér György filmjeiben, később pedig szinte mindenbe belekóstolhatott. Jól táncolt és énekelt, ezért ezek a lehetőségek sem kerülték el. A Macskákban több, mint háromszázszor lépett fel, de Az őrült nők ketrecétől, a Producerekig sorolhatnánk azokat a darabokat, amelyekben óriási szakmai tudással szórakoztatta a közönséget, nem beszélve a legendássá vált Három nővér paródiáig. Mindezt rendkívüli figyelemmel és alázattal tette.
A televízió is sokat foglalkoztatta. Kultikussá vált tévéfilmekben szerepelt, de vállalt vidám jeleneteket, vagy szórakoztató műsor vezetését is. A filmesek is időről időre felfedezték. Nem beszélve a szinkronról. Gyerekei, Petra és Máté is színészek lettek. Féltette őket ettől a pályától, ám sikereikre mégis rendkívül büszke volt. Nézte őket, később játszott is velük. Magánéletét ahogy csak lehetett, őrizte a bulvár elöl. Semmit sem volt hajlandó kiárusítani. Az értékteremtésben vallotta magát érdekeltnek. És ebben élen is járt. Egy időben nagyon sok mindent elvállalt, a már említett Katona József Színház után 2016-tól szabadúszó lett, aztán tavaly bejelentette, hogy nem lép már színpadra, abbahagyja. Nemrég elment még a Madách Színházba, amely szintén fontos volt a pályáján, a Macskák 1500. előadására, ott még színpadra lépett. Azóta csendesen élt. A betegségéről nem beszélt, furcsa ezt leírni, épp az ő esetében, de annál ő sokkal szemérmesebb volt.
Szombat este éppen a Vígszínházból a Kabaré előadásáról sétáltam ki (Ő is játszotta korábban Schultz urat a Centrál Színházban, méghozzá remekül) és megdöbbenve láttam a halálhírét. Újra és újra elolvastam, miközben nem tudtam még szabadulni a musical dallamaitól. Szintén a fülembe hallottam a konferanszé Seress Zoltán záró mondatát: Az utolsó kapcsolja le majd a villanyt. Hát igen, csakhogy addig még hány számunkra fontos embertől kell elbúcsúznunk. Még akkor is nagyon fáj, ha tudjuk, és ezt Haumann Péter is tudta, hogy az élet egy kabaré...
