Durva szerkesztői hibát vétettem a szombati Szép Szóban. Az egyik cikkben benne hagytam a következő mondatot: „… el is kezdtem a pecsételést legalább olyan fűtött hangulatban, mint Forman zseniális mozija, a Szigorúan ellenőrzött vonatok egyik pompás jelenetében”.
Sajnos, így is jelent meg. Ha nem hív fel az online szerkesztő, hogy belenyúlna a szövegbe, nem vettem volna észre a tévedést. Természetesen nem Miloš Forman, hanem Jiří Menzel rendezte a Bohumil Hrabal kisregényéből készült valóban zseniális filmet, amelyért 1967-ben Oscar-díjat is kapott. Ha nem láttam volna (többször is) a filmet és nem olvastam volna a regényt, nem bosszantana annyira a hiba, amit azzal tetéztem, hogy a cikket illusztráló, a film pecsételős jelenetéről készült fotó mellett megismételtem a Formanra való utalást. Utólag is elnézést kérek az olvasóktól.
Ez szerkesztői „vakság”, amit nem ment a szerző melléfogása és az sem, hogy senki más sem vette észre a nyilvánvaló tévedést. Jól tudjuk, egyáltalán nem mindegy, hogy szárnyalás vagy szarnyalás, Bukarest vagy Budapest, vagy hogy máshonnan hozzak példát: nem mindegy, hogy Kant vagy Hegel. Nincs olyan távoli perspektíva, ahonnan nézve menthető lenne a Menzel-Forman tévesztés, például azzal, hogy mindkettő cseh újhullám.
Sem Forman (1932-2018), sem Menzel (1938-2020), sem pedig Hrabal (1914-1997) nem él már, de mindhármukat kortársamnak éreztem, s már kamaszkoromban felfedeztem őket. Miloš Forman 1968 előtti filmjei – például a Fekete Péter, az Egy szöszi szerelmei vagy a Tűz van, babám! – épp úgy az alapműveltségemhez tartoznak, mint a már Amerikában készült Száll a kakukk, a Hair, a Ragtime, vagy a nyolc Oscar-díjat érő Amadeus. Jiří Menzel számos filmjénél pedig a kezdetektől evidenciaként tekintettem a tényre, hogy a Szigorúan ellenőrzött vonatokhoz hasonlóan Hrabal elbeszélése alapján készültek, például a Pacsirták cérnaszálon, a Sörgyári capriccio vagy az Őfelsége pincére voltam – hogy csak a legismertebbeket említsem. Hrabaltól amúgy máig a legkedvesebb kötetem az Európa Zsebkönyvek sorozatban megjelent Gyöngéd barbárok (Európa Könyvkiadó, 1985); a címadó kisregény fiatalon arra inspirált, hogy a sör habját a hajamra és a szakállamra kenjem, mondván, jót tesz a porckorongsérvnek. De számomra az egész hrabali életmű csúcspontját a kötet másik, talán kevésbé ismert, Túlságosan zajos magány című elbeszélése jelenti, amely egy önhibáján kívül műveltté váló könyvzúzdás hosszú, sörmámoros monológja.
Örkény Istvánnak persze a fenti „vakságra” is van egy idevágó egypercese. Biztosan ismerik, Makacs sajtóhiba a címe, s most teljes terjedelmében idemásolom: „Helyreigazító közlemény – Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy a svéd tudományos akadémia díszdoktorrá avatott egy magyar tudóst – akit – őszinte sajnálatunkra – »dr. Pálpéter Péter Pál« néven említettünk. Ráadásul nemcsak a szövegben, hanem a tudósítás címében is hibásan közöltük a Pálpéter Péter Pál nevet. A jeles magyar tudós neve helyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.”