Még fogalmam sem volt róla, hogy milyen szentség bujkálhat a lapokon, az íróé, a szereplőké vagy pusztán a civilizációé, az a valami, ami kiemelt minket az állati sorból, de már elég korán megtiltottam magamnak, hogy rongáljam a könyvet. Nagymamám mesélt arról az esetlen áhítatról, ahogy forgattam őket, még egy betűt sem tudtam elolvasni, mégis úgy vigyáztam rájuk, mintha kincsek hullhatnának ki a lapok közül, és olyan óvatosan tettem le, mintha meg lennék győződve arról, hogy Vackor és a három kismalac otthona a könyv, és ők akkor is élik tovább a mindennapjaikat, miután mi ráhajtottuk a világukra a kötet kemény fedelét.
Ezt egyébként ma is, felnőtt fejjel is így gondolom: mi, olvasók csak beleskelődünk a könyveinkbe, elkapunk egy-egy pillantást abból a zsúfolt világból, amely nélkülünk is szervezi magát a könyvespolcon: ugyanúgy folytatódik az egri vár ostroma, Matula továbbra is horgászik a berekben és a Nagy Testvér tekintete fáradhatatlanul pásztázza a birodalmát. A könyvek zajos és eleven univerzumok, egy igazi könyvtár sosem csöndes, a hozzáértő fül kihallja az odabenti sürgés-forgás megannyi zaját, és a sóvár várakozást is az olvasóval való találkozásra. A könyvbéli életek nem akkor kezdődnek, amikor mi belelapozunk, az csupán az odafordulás pillanata, az invitálásé: tessék, fáradjon beljebb kedves olvasó.
Ma már annyi engedményt teszek, hogy – a szerkesztői énem nem hagy nyugodni –, hogy kijavítom a súlyos helyesírási és értelemzavaró hibákat, ha elvétik a szereplők nevét, vagy rossz helyen kezdődik a párbeszéd. De amikor a nejem, készülve a vizsgáira és a dolgozatára, elkezdte aláhúzni az általa fontosnak vélt részeket, megszólalni sem tudtam a döbbenettől, s némi vita után inkább neki ajándékoztam a már megbecstelenített könyvet. Egyszerűen nem tudok aláhúzott kötetet olvasni, mert olyan érzésem van, mintha más vezetné a szememet, meg akarná mondani, hogy mit gondoljak jelentőségteljesnek és mit ne, mintha elvenné előlem a felfedezés bizsergető örömét. Én akkor is szűz területen akarok járni, ha tudom, hogy előttem ezrek mentek már végig ezen az ösvényen.
Így kezdtek igen élesen elkülönülni az én könyveim az ő könyveitől. Egyébként a nappalinkban már az is messziről látszik, hogy melyik könyves szekrény az enyém, és melyik az övé. Ott, abban a fertályban az őskáosz uralkodik, összevissza hevernek a könyvek, sokan még a gerincüket is elrejtik, így kész művészet rájönni, hogy mit is látunk valójában. Nálam viszont, ha nem is katonás, de rend van, műfaji és tartalmi elkülönülés, nem fordulhat elő, hogy egy történelmi könyv bekeveredjen a költők közé, ahogy egy világirodalmi regény sem ruccanhat át a tudományos társak közé. És még ezeken belül is megannyi finom különbségtétel: külön a monográfiák és a regényes életrajzok, a hasonló életművek. Hála ennek, pillanatokon belül megtalálok mindent, s nem kell hosszú perceket a kereséssel tölteni (újra és újra áttúrni az egészet). Napi kapcsolatban vagyok a könyvtárammal, hiszen ha újak érkeznek, akkor kicsit minden át- és újrarendeződik, meg kell találni a jövevény helyét, s néha – fájdalom! – szelektálni is kell.
A legnagyobb vita viszont akkor van, amikor el kell dönteni, hogy melyik új szerzemény kié lesz és hova kerül: a káosz nyeli el, vagy a rend tartja felszínen. Az alapelv egyszerű: aki a könyvről ír, azé. Csakhogy én többet írok és gyorsabban, és a nejem is imádja a könyveket, s néha előfordul, hogy egy-egy példányt átcsempész és abban reménykedik, hogy nem veszem észre. De bizony észreveszem – mert egyből feltűnik, hogy a skandináv részleg hiányos. Arról már nem is beszélve, amikor épp válunk, és könnyed eleganciával üvöltözünk, akkor bizony csak úgy repkednek a tulajdonjogok; ősi jussok és adománylevelek kerülnek elő a múltból. Egy-egy birtokvita hosszú hetekig sem ül el. Ebben hozhat némi változást, hogy a születésnapomra igen bölcs és előrelátó ajándékot kaptam egy közös barátunktól, aki teljes mélységében ismeri a problémát: két ex librises pecsételőt a saját nevünkkel. A hadviselés tehát új szintre lépett. Az éj leple alatt el is kezdtem a pecsételést legalább olyan fűtött hangulatban, mint Menzel zseniális mozija, a Szigorúan ellenőrzött vonatok egyik pompás jelenetében. Erotikus bizsergetést érezve nyomkodtam bele a nevemet a vitatott birtokjogú kötetekbe, meg azokba, amelyekről még nem is beszéltünk. A következő este, amikor dolga végezetten aludtam, hallottam némi gyanús motozást az új könyvek kupaca felől. Sajnos borítékolható az a pillanat, amikor egy-egy könyvben majd két pecsét tűnik fel: egy elöl, egy még előrébb. Vagy akár azonos oldalon, egymás alatt, fölött. És még mondja valaki, hogy szellemtelen, unalmas meló a házasság.
