- Valóban, kié is Oroszország? – Egy kicsit elsikkadt, amit a legjobb élő orosz írók tettek és tesznek Vlagyimir Putyin háborúja ellen

 Viszont ugyanezen a napon az orosz tüzérség szétlőtt egy kultúrházat egy Lozova nevű ukrán városkában. Furcsa ez az egybeesés. Ami Putyint illeti, ő nem éget „oroszellenes” könyveket náci-módra, de rendszeresen pusztít iskolákat és könyvtárakat, ahol a fiatalok Gogol, Puskin és Tolsztoj műveit olvasták. Lehet, hogy a tönkre-bombázott Mariupolt lassan ujjá fogja építtetni, de a kár, amit az orosz irodalom klasszikusainak és az orosz kultúrának okozott, máris jóvátehetetlen.

Mindezt azért kell elmondani, mert az Ukrajna melletti kiállások és rokonszenv-nyilatkozatok mellett kicsit elsikkadt, amit a legjobb élő orosz írók tettek és tesznek Putyin háborúja ellen. A Guardian című angol napilapban már mintegy hónappal az orosz csapatok támadása után tiltakozott 17 ismert orosz, illetve orosz nyelvű író, köztük a Magyarországon is népszerű Ljudmila Ulickaja, Borisz Akunyin, az Andrej Bjelij-díjas Vlagyimir Szorokin és a Nobel-békedíjas Dmitrij Muratov. Később csatlakozott hozzájuk az életrajzíró Dmitrij Bikov (Paszternak-életrajz 2005, Bulat Okudzsava-biográfia, 2009), akit három éve az orosz titkosszolgálat megpróbált – majdnem pontosan úgy, mint Navalnijt – megmérgezni. Bikov nyilatkozatában a mai Oroszországi Föderációt egy rákos beteghez hasonlította, gondolom, a „rák” itt a nagyorosz imperializmus fedőneve, csak az a kérdés maradt nyitva, hogy ki fogja ezt a hivatalos propaganda fájdalomcsillapító kábulatában szenvedő beteget meggyógyítani. Bikov egy másik könyvének már a címe is elgondolkodtató:”ZSD – avagy kié Oroszország?”

Be kell vallanom, az elmúlt pár évben nem követtem eléggé, ami a mai orosz irodalomban történt. Pedig (és ezt a magyar olvasóközönség egy része tudja) születtek jelentős orosz művek, Moszkvában és szerte Európában. Hogy csak egyet említsek, Vlagyimir Szorokin regénye, „Az opricsnyik egy napja” félelmetes olvasmány. Ez egy szinte profetikus disztópia, ami 2028-ra egy, a világtól teljesen elzárt orosz diktatúrát vizionál. (A történelemben kevésbé járatosak kedvéért el kell mondani,„az „opricsnyikok” Rettegett Iván cár politikai rendőrségét jelentik, akik a törvény és a szokásjog semmibe vételével terrorizálták az akkori lakosságot, a nemességet is belértve; ők vetették meg az orosz történelmen végighúzódó hatalmi önkény alapjait.) Ekkor már Szorokin szerint az orosz államot „biztonsági fal” veszi körül, Oroszország egyedül Kínával kereskedik és a Vezérnek életre szóló teljhatalmat biztosít mindenható politikai rendőrsége. Ez a könyv és folytatása, a „Cukor-Kreml” már jó pár éve olvasható a Gondolat Kiadó jóvoltából. Szorokin egyik interjújában arról beszél, őt igazán az életben, főleg a politikában megnyilvánuló erőszak érdekli, annak a krónikása. Természetesen ő is aláírta a Tizenhetek nyilatkozatát, amely elítéli Putyin „szégyenletes” háborúját, de úgy tudom, már hosszabb ideje külföldön tartózkodik, onnan szemléli a nagyorosz állami erőszak minden eddiginél félelmetesebb megnyilvánulását, az ukrán nép tudatos agyonbombázását egy hajdani titkosrendőr személyes ambíciója és egy nem túl jelentős területi előny kedvéért.

A legjobb orosz írók nyilvános kiállása az Ukrajnát ért agresszióval szemben új jelenség az orosz történelemben. Még emlékezünk néhányan a szovjet írók 1956-57-es nyilatkozataira, amelyekben tömegesen elítélték a magyarországi „ellenforradalmi lázadást” és az 1968-os szájkosárra, amit a csehszlovákiai beavatkozás után kényszerítettek a szovjet tudósokra és írókra, akik közül csak nyolcan tüntettek pár percig Prága mellett a moszkvai Vörös téren, mielőtt lefogták és bebörtönözték volna őket – közülük eggyel, Natalja Gorbanevszkajával sikerült találkoznom a nyolcvanas években egy olaszországi konferencián. Ma már az internetnek köszönhetően más a helyzet: az orosz propaganda még sokáig ámíthatja állampolgárait, de amikor kiürülnek az üzletek és elfogy a pénz, hirtelen meg fog nőni a háború ellen tiltakozók száma. Addig is tisztelegjünk azon orosz írók előtt, akik ma, 2022-ben az európai humanizmus mellett foglaltak állást az új-bizánci szervilizmussal szemben – és ne csak tisztelegjünk, olvassuk is őket a világ minden nyelvén, magyarul is. A lelkiismeret mécsesei ők, fénypontok az orosz közvéleményre kényszerített putyini sötétségben.