Hogyan jutottunk ide? – tette fel a kérdést az orosz-ukrán háború kapcsán a Közép-európai Egyetem (CEU) Határtalan Tudás című előadássorozatának legújabb része, melynek három vendége Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész, műfordító, Spiró György író és Sz. Bíró Zoltán történész voltak, akik nemcsak a konfliktus jelenéről, de századokra visszanyúló okairól adtak elő. A két nemzet közti ellentét ugyanis nemcsak aktuálpolitikával magyarázható, annak gyökerei egészen az újkorig nyúlnak vissza.
Első körben az ukrán identitás eredetéről esett szó, amelynek kulcsdátuma Sz. Bíró Zoltán szerint az 1569-es Lublini Unió, mely a Lengyel Királyságot és a Litván Nagyhercegséget kapcsolta össze egészen 1795-ig, és amelynek területére az akkori ukrán népesség került, miközben jelentősen átalakult. Az ukrán nemesek ekkortól a lengyel nyelvet kezdték el használni, és szakítva az ortodoxiával felvették a katolikus vallást, miáltal egy nyelvi, kulturális és felekezeti szakadék is kialakult a nemesi és a paraszti réteg között. Sz. Bíró szerint amikor az orosz birodalom ezzel a rendies struktúrával találkozott – Lengyelország harmadik, 1795-ös felosztása után –, akkor döntött úgy II. Katalin, hogy országában meghonosítja a rendi társadalmat, igaz, azt mesterségesen hozta létre.
A két nemzet azonban csak lassan modernizálódott: az orosz birodalomban a krími háború 1856-os kudarca után indult el a modernizáció – vagyis vezették be a jobbágyfelszabadítást, az önkormányzatiságot és az egészségügyet –, az ukrán népnek pedig csak az első világháború végén lett önálló állama – noha csak rövid időre.
– Míg a történelmi tényeket felül lehet írni, addig az irodalmi szöveg papírba, kőbe van vésve – mondta Hetényi Zsuzsa, aki előadásában az orosz irodalomnak a közgondolkodásra gyakorolt egy-egy jellegzetességét emelte ki. Kitért arra, hogy az író és költő Oroszországban hagyományosan a látnok és a filozófus szerepét töltötte be, mert a feudális birodalomban a hiányzó közélet szerepét mindig is a kultúra pótolta. Dosztojevszkij írásaiban megjelenik a szlavofil gondolat, amely Oroszországnak messiási szerepet tulajdonított. Ennek előzménye egészen a XVI. századig nyúlik vissza, amikor Filofej pszkovi szerzetes megírta a „Moszkva a harmadik Róma” elméletét. E szerint a Római Birodalom, majd a Bizánci Birodalom bukása után egyedül az orosz cársággal egybeforrt pravoszláv vallás lesz képes arra, hogy egyetemesen képviselje az igaz kereszténységet. Mint Hetényi elmondta, az ezzel ellentétes, nyugatos gondolkodás sarokköve I. (Nagy) Péter, aki országában nyugati reformokat vezetett be – noha azt erőszakos, ázsiai módszerekkel tette. A Nyugat és Kelet vonzása, a helykeresés kettőssége mindvégig erősen foglalkoztatta a kulturális életet. A kutató az orosz gondolkodás harmadik sajátosságaként az utópisztikus szemléletet emelte ki, azt, hogy Oroszországban a jövőre vonatkozó tervek mindig gigantikusak voltak, távol a realitásoktól.
Spiró György előadásában ott folytatta, ahol Sz. Bíró Zoltán abbahagyta: Napóleon hadjáratát emelte ki, mely bár „keresztülrobogott Európán”, Moszkvával mégsem bírta felvenni a harcot. Amikor azonban I. Sándor cár seregei elfoglalták Párizst, az orosz katonáknak rá kellett döbbenniük, hogy a Nyugat sokkal fejlettebb, sőt, egészen más civilizáció. Spiró szerint ekkor a birodalomnak óhatatlanul meg kellett reformálnia magát katonailag, politikailag és társadalmilag is, hogy versenyképes legyen Európával.
A felülről végrehajtott reformok azonban nem lettek teljes értékűek, hiszen az orosz birodalomban hiányzott az, ami Nyugaton megvolt: a polgárság mint önálló réteg. Később, 1861-ben hiába szabadították fel a jobbágyokat, a földosztás problémája továbbra is kérdéses maradt, a kormányzat ugyanis nem akarta, hogy a föld felaprózódjon az utódok között, és ne lehessen azt hatékonyan megművelni. E kérdés nem ért véget az első világháborúval, hanem a szovjet rendszerben is folytatódott, melynek tanácsi önkormányzata közvetlenül ráépült a cárira. Spiró szerint ugyanis ha egy állam működni akar, akkor át kell vegye az előző rendszer alapvető struktúráit, mivel az emberek tudatát nem lehet leváltani. – Minden hatalom arra épít, ami a lelkekben megvan, ami a tapasztalatban évtizedekre visszamenőleg létezik – mondta az író. Hozzátette, felháborítja, ha egyesek Puskint, Lermontovot, Dosztojevszkijt és Tolsztojt támadják, és belőlük akarják levezetni a hadi cselekményeket. Az író szerint nem az irodalom a hordozója a propagandának, hanem az internet és a televízió.
