Az új novelláskötet címe a Fehérben fehér című műből vett idézet, ott – nem csekély iróniával – egy folklorisztikus ruhaneműre utal. De ha e konkrét szövegkörnyezetből kiemeljük, s a könyv egészére vonatkoztatjuk, akkor üzenete elég bizonytalanná válik. Mindenesetre az elsődleges asszociációinktól eltérően ennek a „valami népinek” nem sok köze van ahhoz, amit ez a magyar irodalomtörténetben (Petőfitől, mondjuk, Illyésig) hagyományosan jelent.
A „népi” eleve meglehetősen homályos fogalma, mint erre a szerző is utal a Turi Tímea készítette remek interjúban, megidézi a készen kapott falusi hagyománykincset, mely a maga karakteres kulturális-mentális elemeivel az írói világ szerves részévé vált. Persze, ez a hagyaték azért ambivalens természetű, akad határozottan megtagadott eleme is: „…. mint az apám, mert ahogyan ő, én is mindig másoknak akartam megfelelni, mindig azt akartam, hogy ne okozzak a teremtésnek gondot, hogy miközben gyűlölöm magamban a saját fajtámat, jó paraszt legyek”. Az elbeszélő számára ugyanis épp a tekintély elleni lázadás válik vonzóvá, s e nonkonform magatartás szerinte eredendően urbánus jellegzetességnek tűnik. Ez pedig élesen szemben áll a tradicionálisan népies literátorok eszmevilágával, a „bűnös várost” emlegető bornírt előítéletekkel.
A „valami népi” jelentéskörét árnyalja, hogy a kötet több alkotásának (önéletrajzi hátterű) hőse faluról – némi kitérővel – Budapestre került értelmiségi: részéről a főváros tudatos választás volt. Újdonsült újlipótvárosiként természetesen megéli a radikális változások kulturális sokkját, a szokások, a viselkedési minták másságának frusztráló hatását. Identitása még sokáig bizonytalan, az otthon hollétére a válasz így jó ideig távolról sem egyértelmű, a kettős kötődés megannyi lelki-érzelmi dilemmát rejt. Visszaút persze – nincs. De a „se itt, se ott” – jó esetben – átfordítható arra: „itt is, ott is”. Ez pedig egy író számára igazi, alighanem kimeríthetetlen kincsesbányát rejt.
Az elbeszélésmód szempontjából számunkra legizgalmasabbak az Istennek nehéz című ciklus – egymással összefüggő, visszatérő figurákat szerepeltető – alkotásai. Ezekben „G.K, a mindentudó elbeszélő”, maga is a mű aktív szereplője lesz, méghozzá – magától értetődően – igen kivételes puvoárral: szükségképp belelát a többi figura „fejébe”, kívülről és/vagy felülről szemléli az eseményeket, kommentálja őket, jórészt megszabja menetüket. Grecsó igen invenciózusan kezeli a szövegbeli szerzőjét, aki kétségkívül többet tud, mint a novellabeli teremtményei, velük szemben tehát kétségtelen fölényben van.
Korlátai azonban e hasonmás narrátornak is akadnak, méghozzá igen kemények: „… az éles képből, én, G.K. a mindentudó elbeszélő, aki a rendszer része vagyok, csak szeleteket látok”. „… arról már fogalmam sincs, hogy a fogaskerekek fogaskerekei milyen másik fogaskerekeket hajtanak meg”. G.K. a fikció szerinti elbeszélő mintegy „fölöttes énje” a többi szereplőnek, miközben persze, őt magát az író történetmesélése alkotja meg. E narratíva szerint a „mindentudás” végül is puszta illúzió, kérdéseinkre nincsenek egyértelmű válaszok, életünket a véletlenek is alakítják. A fejlemények végzetszerűeknek, olykor pedig kifejezetten abszurdaknak tűnnek. A műbeli „mindentudó szerző” tehát időről időre csalódni kényszerül, mivel az események jó része számára is kiszámíthatatlanná válik. „Istennek lenni nehéz” – vonja le a konzekvenciát az elbeszélő.
Susan Sontag írja A betegség mint metafora című híres esszéjének nyitósoraiban: „A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának.” Grecsó Krisztián néhány novellája a másodikba vezeti olvasóját. Méghozzá ennek is – talán – a legmélyebb köreibe: a Negyvennégyes című elbeszélés cselekménye például a soros sugárkezelésükre várakozó betegek hasonlíthatatlan szubkultúrájú övezetében játszódik. (A cím arra utal, hogy a terápián – a személyiségi jogok védelmében – mindenkinek száma van.)
A felkavaró mű már az első mondataiban kíméletlen pontossággal jeleníti meg az idő átértékelődésének élményét: a páciens szinte teljességgel elveszíti a vele való rendelkezés szabadságát. Mindig, mindenhol várakoznia kell, s kiszámíthatatlan, hogy mennyit, ez hozzátartozik a rendszer működéséhez. A novella nagy evokatív erővel mutatja be, hogy e krízises élethelyzetű betegek világában persze, ugyanúgy jelen vannak, vagy talán még hivalkodóbban reprodukálódnak az egészségesek esendőségei: a hiúság, a nagyzolás, az irigység független a pillanatnyi állapottól. Miközben a „civilek” és az onkológián kezeltek között áthatolhatatlan fal magasodik.
E mestermű bővelkedik kitűnő zsánerfigurákban, ilyen például az újonc beteg, „aki mindig hisztis, azt hiszi, csak vele dől össze a világ”. Vagy a negyvenes sorszámú férfi, azzal hivalkodik, hogy jobban néz ki, mint a többiek, „arcszőrzete is van, nem égett fel a tarkója, amire olyan büszke, hogy sálat sem hord”. E betegmiliő ábrázolásában a szerző árnyalatnyi részleteket is felidéz, a minuciózus tények gazdagsága szinte riportszerűvé avatja a művet. Az elbeszélés mindvégig – szükségképp – igen nyomasztó, a befejezés ezért magasodhat roppant hatásos meglepetéssé: a mindenkire rámosolygó beteg kisfiú feledhetetlen alakja igéző metaforává lényegül. Tovatűnő angyalként azt sugallja: a nyomorúságunkra talán mégiscsak létezik valamiféle vigasz. S ez akkor is létfontosságú, ha sokan úgy tudjuk: megváltás nincs.
Infó:
Grecsó Krisztián: Valami népi
Magvető, 2022.
