Műveit – eposzok, esszék, regények és versek – magyarra is lefordították. A Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület minden évben a születésnapján, február 25-én ünnepli az Ukrán Kultúra Napját. De a költőnő nem csak írt, hanem politizált is: harcolt szülőföldje függetlenségéért, feministaként pedig a nők jogaiért. Az 1893-ban megjelent nacionalista verseket tartalmazó kötetét a cári Oroszországban betiltották, viszont az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Nyugat-Ukrajnában kiadták.
Egyik versében – Hét húr, de ez a kötetének is a címe – így írt: „Dobáltan a sors kerekén, aki szenveded élted, / Ukrajna anyánk, a legelső / Húrt áhítatos kezem éjszaka pengeti néked, / És tiszta e szív, neked esdő.”(Weöres Sándor fordítása). Személyisége mind a mai napig meghatározza szülőföldje mindennapjait. Találkozunk vele a 200 hrivnyán, és a volt ukrán miniszterelnök, Julija Timosenko gyakran viselte „ukrajinkásan” a frizuráját. Leszja még csak tízéves volt, amikor az orvosai megállapították, tuberkulózisa van. Így lett az élete tudatos versenyfutás a halállal. A gyógyulás érdekében sokat utazott külföldre, Egyiptomban háromszor is járt (1909-1910, 1911, 1912). „Aranyló hőség … ez hát Egyiptom? / Egyiptom földje … a magas ég / kék sátoröble izzó fényözön … / Ó, ez a mély magas! E téres-édes érzés! / Egyiptom földje … ” (Út a tengerhez, Grigássy Éva fordítása).
A Magyar Népköztársaság napjai már megvoltak számlálva, amikor egy késő szeptemberi hajnalban megérkeztem Kairóba. A következő hónapok a beilleszkedéssel teltek, majd januárban Dél-Egyiptomba utaztam. Amikor hajnalban visszatért Ré napisten, és az „aranyló hőség” kikapcsolta a közvilágítást, az ablak mellé ültem. A négyüléses „páholyban” két walesi lánnyal utaztam, akik miután megreggeliztek, nem az ablak kínálta vidéki Egyiptom hétköznapjának vissza nem térő pillanatait választották, hanem a ponyvaregényeket. Akkor megfogadtam, hogy utazás közben sohasem fogok olvasni, vagy aktualizálva a fogadalmam, egy laptop monitorját bámulni, hanem ha az ablakot választom. Aztán megérkeztünk Luxorba, ahol eredetileg Ámon, a levegő és a szél isten uralkodott. Később ő lett a birodalom isteneinek az ura, s neve és kultusza összeolvadt Rével (Ámon-Ré). Az állomásról taxival mentem a nyugati parton lévő Marszam Hotelbe. Öt egyiptomi pénzt fizettem az útért, de a sofőr elkezdett velem ordibálni, és agresszíven az ölembe lökte a tarifát, „mondván”, neki ez a kevés nem kell. Gyorsan kiszálltam, pontosabban kimenekültem a zárt térből, és visszaadtam az eredetileg megalkudott fuvardíjat. Most már elfogadta.
Még aznap este megismerkedtem az egyiptológus Kákosy Lászlóval, feleségével, Grigássy Évával, és a magyar egyiptológus expedíció többi résztvevőjével. 1983 óta kutatták Dzsehutimesz sírját, és a falakon lévő feliratokból próbálták megismerni életét. Munkájuk eredményeként már 1989-ben megjelent Kákosy László Dzsehutimesz sírja Thébában című könyve. De aznap este még senkit sem ismertem, ezért inkább csak hallgattam, és csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. Évával és Lacival hamar megtaláltam a közös nevezőt, talán azért is, mert mind a hárman oroszlánok voltunk. Én lettem a „kisoroszlán”, és „kicsiként” már nem szégyelltem tudatlanságomat. Grigássy Évától hallottam először Leszja Ukrajinkáról; ő költőként nem csak verseket írt, hanem az orosz és az ukrán irodalom elismert fordítója is volt. De Egyiptomban nem Bulgakovot és Dosztojevszkijt fordított, hanem a Dzsehutimesz sírjában lévő hieroglifák nyers fordításából írt verseket.
Dzsehutimesz az „erős jellemű” és „állhatatos szívű”, II. Ramszesz fáraó uralkodása (i.e. 1279-1213) alatt élt. A kor hivatali ranglétráján fényes karriert futott be, ennek csúcsán ő volt „Ámon magtárainak felügyelője”. Miután Thébába költözött, a felesége Iszet – azaz Ízisz – az Ámon-kultusz énekesnője lett. De a képek alapján Iszet Nebetuu istennőt, a termőföld esznai istennőjét is dicsőítette az énekével. Ezért gondolják azt az egyiptológusok, hogy mind a ketten a mai Eszna városában születettek. A házaspárnak biztosan volt egy fia, de a hiányos feliratok alapján feltételezhető, hogy talán még egy lánya is.
Az expedíció „hivatalos” tagjaként olyan helyeken is jártam, ahová amúgy sohasem juthatnék el. Esténként a főhadiszálláson, a „Stoppelaëre házban” terveztük a jövőt, ahogy ezt tette a francia festő, régész és egyiptológus Alexandre Stoppelaëre (1890-1978) is, aki 12 évet élt Egyiptomban. Ottlétem során minden nap alászálltam Dzsehutimesz sírjába, és többször is Kákosy tartott idegenvezetést. Haláli élmény volt! De felmehettem a karnaki templom falának a tetejére is és onnan gyönyörködhettem a tájban. „Nem tud Egyiptom sírni soká. S ha a pálma fürösztve / és megitatva a zöld, buja Nílusmenti mezők, / fénye is újul a zord sivatag kifakult aranyának - / felderül arca megint, sejtelmes szfinx-mosolyával.” (Út a tengerhez, Grigássy Éva fordítása)
De nem mindenkit varázsolt el a panoráma. Pár ezer évvel ezelőtt, amikor az őrök megunták a táj szépségét, a fal kövébe az ősi egyiptomi táblajáték, a szenet négyzeteit vésték, és inkább a játékot választották. Nem tudom, hogy a magas rangú hivatalnok Szennofer sírja, aki úgy háromszáz évvel élt Dzsehutimesz előtt, most látogatható-e, de 1990-ben le volt zárva a kíváncsi szemek elől. De az egyiptológusok bemehettek és elgyönyörködhettek az eredeti szépségükben megmaradt festményekben. A sír egyik érdekessége, hogy olyan kemény kőzetbe vésték, hogy a kőművesek az örök élet termének plafonját nem tudták simára csiszolni, ezért meghagyták az eredeti göröngyösségét, amire viszont szőlőlugast festettek. Ha jól tudom ez az egyetlen sír, ahol a plafonon ilyen ábrázolás látható.
Amikor az expedíció nem az ásatással foglalkozott, Grigássy Éva Leszja Ukrajinka egyiptomi emlékeit kutatta. Ennek eredményeként 2002 májusában felavatták az ukrán költőnő emléktábláját az Alexandriai Könyvtárban. Éva pár hónappal később, László pedig a következő év januárjában hajózott el a Halhatatlanok Birodalmába. Az egyiptomiak számára a Nílus bal partja a Holtak Birodalma, az egész nyugati part egy hatalmas nekropolisz. Ezért találjuk itt a piramisokat, a Királyok és a Királynők Völgyét. Itt, földrajzi értelemben Nyugaton, Imentet, a ”Nyugat=Túlvilág” istennője uralkodott. Őt Dzsehutimesz így szólította meg: „Nap mint nap nyitva állsz, / a holtak révésze feléd evez, / kapuid nyitva állnak, / pecsét nem zárja, / s kitárulnak az igazak előtt. / Van-é csak egy, ki nem kerül Tehozzád?” (Kákosy László: Dzsehutimesz sírja Thébában, Grigássy Éva fordítása)