„Minden csókban él, hogy van még új remény…” (dalszöveg, Tabáni István)
Mondtam az emberemnek, aki a héten már az ötödik varangyot hozza haza azzal a felkiáltással, ezek megeszik a szúnyogokat, hogy mások bezzeg 20 milliós órát kapnak ajándékba, nekem meg ez jut. Persze, elismerem, amikor hozzá kötöttem az életemet, eleve nem voltak túlzott elvárásaim a materiális javakat illetően: húszéves koromtól „eltartom magam”, azt veszem meg, amire futja, ha meg valami után nagyon áhítozom, spórolok rá egy ideig, négy-öt hónapnál nem tovább, semmilyen kegyszer nem ér meg ennél hosszabb sóvárgást.
Amúgy nem hordok órát, mert egyik sem tudna olyan örömet okozni, mint az első, pici, piros, bőrszíjas, digitális számjegyét egy apró kis rubrikában rejtő néhány schillinges apróság, amit apám egyetlen, három napos bécsi „szakszervezeti” kiküldetéséből hozott nekem. Gondolom, ő is spórolt miatta odakint, talán a habzó sör csábítását is azzal hessentette el a fejéből, hogy két-három korsó árából nemcsak az óra futja ki, de esetleg még egy kis bonbon is belefér a keretbe. Más karórák idegesítenek, szorítanak vagy lötyögnek, ha dolgozom, mindig le kéne vennem, se gépelés, se gyomlálás közben nem szeretem a karomon a plusz terhet, még ha oly könnyű is. Ha aranyból lenne, nem is tudnám hordani, hisz nehéz. Azt a régit pedig rég eltettem emlékbe, úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, jobbnak láttam egy fiók mélyére süllyeszteni, nehogy baja essen. Mindezek okán hűvös távolságtartással figyelem az egyes emberek csuklóján felvillanó időmérő szerkezeteket és az azokról szóló vehemens vitákat, hidegen hagy, nem hoz lázba, nem érdekel se pro, se kontra.
Hanem a csók…
Az a parlamenti csók.
Azon már több napja gondolkodom.
Botorság volna felróni, hogy az ország házában talán méltóságteljesebb lenne uralkodni a zsigeri ösztönökön, hiszen látni, mennyire nem erről szólnak ott a napok. S innen már csak egy lépés, hogy ha nem kell határt szabni haragnak, bosszúnak, gyűlöletnek, indulatnak, utálatnak, lenézésnek, aljas hangnak, felhorkanásnak, fröcsögő, durva szavaknak, akkor vajon kell-e megálljt parancsolnunk az elemi vágynak, hogy ott a díszpáholyban, azon nyomban lesmároljuk életünk párját, amint a gyomrunkból elindul a jól ismert érzés, hogy hú, de meg kéne csókolni! A szerelem nem ismer korlátokat, de a parlamenti csók esetében napok óta nem tudom eldönteni, valóban ez a hirtelen feltoluló, lángoló érzés, vagy valami egészen más miatt vonta magához ott asszonyát az ember. Esetében eleve fel sem merül, hogy léteznek korlátok, ha a parlamentben akar csókolózni, hát a parlamentben csókolózik, megteheti, ami az övé, azzal amúgy is azt csinál, amit akar, nem kérdés.
Úgyhogy mondtam itthon az embernek, hogy több varangyot már ne hozzon haza, ha le akar nyűgözni, inkább szerelje meg a csapot, mert lötyög már pár napja. Meg is csókolom érte, ha kell, csak aztán működjön rendesen…