A politika a politikusoké, gondolhatnánk. De valóban így van ez? Ma a szakszervezetek, jelentős részben a társadalmi, ezen belül a munkavállalók megosztottságának köszönhetően, igyekeznek távol tartani magukat a politikai szerepvállalástól, de még a megnyilvánulástól is. Könnyen sütik rá ugyanis egyes szervezetekre, vezetőkre a bélyeget, miszerint politikai meggyőződés vagy akár elköteleződés okán formál véleményt, lép fel adott ügyekben. Ezzel szemben az igazság az, hogy ha ezt a terepet ellenőrzés, ellenállás nélkül átengedjük, akkor nem szabad azon csodálkozni, hogy csupán pártpolitikai érdekek érvényesülnek, melyek ritkán találkoznak az egyének vagy társadalmi csoportok érdekeivel. Fontos, hogy ne dönthessenek rólunk, nélkülünk. Pártállástól, politikai hovatartozástól függetlenül igaz ez, megtanulhattuk.
A mi szakszervezetünk központja Budapest XVI. kerületében található. Munkavállalóként eddig nem dicsekedhettünk a kerületben meghatározó szerephez jutott politikusok teljesítményével. Az előző parlamenti ciklusban megválasztott Szatmáry Kristóf, a kerület akkori fideszes parlamenti képviselője nevéhez köthető például a „rabszolgatörvény” néven elhíresült javaslat beterjesztése, elfogadtatása. De a kerület polgármestere, Kovács Péter sem arról vált ismertté, hogy szívén viseli a munkavállalók sorsát.
Történt ugyanis, hogy az elmúlt évben a főváros mint a közszolgáltatói cégek tulajdonosa a bevételek elvonására hivatkozva nem biztosított forrást az érdekeltségébe tartozó dolgozók bérének rendezésére. Nemcsak a béremelés maradt el, hanem még az infláció mértékével egyező többletjuttatásra sem futotta a vállalatoknak. A teljes igazsághoz hozzátartozik, a bérfejlesztés elmaradása a közszolgáltatások területén általánosan jellemző volt, mind az önkormányzatoknál, mind az állami vállalatoknál. Mindez a világjárvány idején, ami önmagában jelentős teher volt mindannyiunk számára.
Mi, a fővárost üzemeltető munkavállalók egységbe tömörülve folytattunk tárgyalásokat a tulajdonossal. Álláspontunk szerint egy baloldali értékeket hangsúlyozó városvezetés megérti: a politikai csatározások árát nem szabad a dolgozókkal megfizettetni. A tárgyalások eredményeképpen létrejött egy több évre szóló megállapodás, miszerint a fővárosi tulajdonos kompenzálja a kiesett évet. Ennek az egyezségnek azonban nyilvánvaló alapja volt, hogy a kormány ne vonjon el több bevételt az önkormányzatoktól, vagyis ne csökkenjenek Budapest pénzügyi forrásai.
Mint azt talán sokan tudják, ez az előfeltétel nem teljesült. A fővárosi kabinet ennek ellenére vállalta a megállapodásnak erre az évre vonatkozó teljesítését, s ezt be is kalkulálta a költségvetésbe. Érdekképviselőként lehetőséget kaptunk, hogy felszólaljunk a Fővárosi Közgyűlés ülésének napján, amikor a büdzséről döntöttek a képviselők. Arra kértük őket: saját pártjukon keresztül érjék el, hogy a kormány kompenzálja a kiesett adóbevételeket.
Kerületünk polgármestere, Kovács Péter azonban inkább azokhoz csatlakozott, akik a költségvetés elfogadása – vagyis a munkavállalók béremelése – ellen szavaztak. Miután az ellenzéki többségű közgyűlés elfogadta a költségvetést, a polgármester mérhetetlen cinizmussal közölte felszólalásában: felesleges volt egy emberként kiállni a munkavállalók érdekében, hiszen a béremelést a költségvetés tételeként végül megszavazták.
Értem én, hogy a minket képviselő hon- és városatyák (anyák) szívesebben döntik el maguk, mire van nekünk szükségünk, mintsem megkérdeznék az érintetteket. Komoly hagyománya van ennek hazánkban, Kovács Péter rá is erősített erre. Mostanra odáig ment, hogy sokallotta, ezért számon kérte a kabineten az emelés mértékét. Az áprilisi közgyűlésben ugyanis felszólalásában azt hangoztatta: nem kellett volna ekkora béremelést végrehajtani, akkor nem lenne hiány Budapest gazdálkodásában. Valószínűleg elkerülte a figyelmét, hogy az ő és a hozzá hasonlók áldásos munkájának betudhatóan az elszabadult infláció vélhetően teljes egészében el fogja vinni a két év alatti, 15 százalékos emelést. És akkor még örülhetünk, ha nem veszítünk többet, s a bérek legalább a reálértéküket megtartják. Ráadásul ennek a megnyilvánulásnak a politikai üzeneten kívül azért sincs semmiféle értelme, mert az emeléshez felhasznált 15 milliárdnak a többszöröse hiányzik a büdzséből.
Kovács Péternek mint a XVI. kerület polgármesterének minden lakos érdekében kell – kellene – eljárnia. Fővárosi képviselőként pedig minden budapesti lakos érdekét kellene képviselnie. Bármilyen meglepő, az általunk képviselt dolgozók egy része kerületi, jelentős többsége pedig budapesti polgár. Jó lenne emlékeznie erre akkor is, amikor a saját kerületéről dönt, valamint akkor is, amikor az ott élők megélhetésével kapcsolatban nyilvánul meg. Jó lenne, ha emlékezne akkor is, amikor a telefonjára érkeznek az üzenetek a beérkező összegekről, és összehasonlítaná a felelős döntéshozónak járó fizetést szakszervezetünk tagjaiéval.
Az is jó lenne, ha minden politikus emlékezne erre munkája során, amikor leadja egyes ügyekben a szavazatát. És az is nagyon jó lenne, ha az őket megválasztókhoz is eljutna a híre annak, hogyan is döntenek, nyilatkoznak egyes ügyekben róluk, az érdekeiket gyakran figyelmen kívül hagyva. Már csak azért is, hogy a választóknak is legyen mire emlékezniük, amikor ők kerülnek abba a helyzetbe, hogy szavazatukkal dönthetnek nagyjaink sorsáról.
Nagyjából négy és fél millió munkavállaló él Magyarországon. Többségük nem számíthat az őt megillető erkölcsi és anyagi megbecsülésre. Különösen igaz ez azokra, akik a munkahelyükön a tulajdonos vagy a munkáltató kényének, kedvének kiszolgáltatva dolgoznak, mert nincs szakszervezet. Azok szerencsésebbek, akiknek a munkahelyén működik érdekképviselet. Sajnos azonban ez utóbbiaknál is romlanak a feltételek. Ezt jelentősen elősegítik azok a politikai döntések, amelyeket Kovács polgármester párttársai szavaznak meg. Ide tartozik a 2010-es sztrájktörvény, a 2012-es Munka törvénykönyve vagy éppen a 2018-as “rabszolgatörvény”.
Nem engedhetjük, hogy egy választott politikus ilyen lekezelően gondolkozzon és döntsön a dolgozókról. De nem szabad hagyni senki másnak sem. Tehetünk ellene! Egyet nem tehetünk: hogy hallgatunk. A dolgozóknak jár a munkabér. Tisztességes munkáért tisztességes bér jár nekik, tisztességes munkakörülmények között! Szíveskedjen kipróbálni, Kovács úr, milyen is lenne egyszer kétkezi munkával pénzt keresni! De ne aggódjon, amikor erre sor kerül, önt is képviselni fogjuk a magafajtával szemben.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.