A Radnóti Színház írói rezidencia programjának felkért résztvevői. Hol tart ez a munka és hogyan kerültek bele?
Kovács Dominik: 2021 nyarán keresett meg bennünket a színház, hogy elindít egy írói mentorprogramot, és az eddigi írásaink alapján minket választottak ebben az évadban meghívott szerzőnek. Egy rendkívül gazdag lehetőséget kaptunk ezzel, nagyon jó és kivételes tanulási lehetőséget, hiszen egy kortárs szerző pozíciójából bepillantást nyerhetünk egy színház belső működésébe. A darabot a társulatra írjuk, amelynek tagjai, összetétele nagy inspirációt jelentett számunkra. Emellett előadás-elemzéseket írtunk, amelyek a Litera irodalmi portálon jelennek meg, és amelyekben szintén ragaszkodunk a párbeszédes formához, tulajdonképp társalgunk bennük a látottakról.
Kovács Viktor: Hiszen ez az alkotói módszerünkhöz tartozik. Olyan kérdésekről diskurálunk, amik hatalmukba kerítenek és fogva tartanak alkotóként is, és ebből a párbeszédes formából építkezve próbálunk meg válaszokat találni.
Nézzük ezt az alkotói módszert, ahogy együtt írják a drámáikat, a novelláikat és az esszéiket! Tudható, hogy Viktor a szociológiai háttér irányából közelít a történetekhez, míg Dominik a lélektani oldal felől. Hogy lehet e kettőt összegyúrni, és hogy döntik el, mikor melyik szál domináljon inkább? Meddig írható egy gyarlóság a környezet rovására és mikortól már az egyén felelőssége?
K. V.: Ez rendkívül izgalmas, és tulajdonképpen az írások tétje. Nyilván sokszor egymásból következik a kettő. Például a Jégtorta című darabunk egyik főszereplőjét, Gyuri bácsit, aki tönkreteszi a lánya életét szexuális abuzálásával, egy ponton túl már egyértelműen el kell ítélnünk. Ha idáig is elmegy, akkor itt van vége a felmentésnek, a megértésnek. De nagyon ki volt számítva, mikor engedjük el: a szöveg kétharmadánál. Egész addig úgy csináltuk, hogy a jelenetekben ki legyen centizve, akár lehet még valamiben igaza is, hiszen végső soron ő is áldozati státuszban van. Azonban van egy pont, amikor már menthetetlen, a tette megbocsáthatatlan. Ám ha ezt már az elején közöljük, akkor súlytalanná válik a történet, akkor nincs tétje.
K. D.: A háttér elemzéséből indulunk ki mindig ezeknek az immorális cselekedeteknek a megírásakor. Az a tény, hogy ő egy jómódú családból származva, később aztán mindent elveszítve úgynevezett self-made manként építi fel a cukrászdáját, az óhatatlanul is jár egyfajta lélektani metamorfózissal. Akkor válik menthetetlenné, amikor ez a birtoklási vágy kóros lesz és a személyközi kapcsolatait is abuzív módon egyirányúvá teszi. Az is mindvégig benne van az ő történetében, lehet, hogy a védelmező és helytelen szeretet az, ami odáig fajul, hogy az már elfogadhatatlan. Épp egy pozitív érzelemkezdemény, az, hogy fölnevelek egy lányt féltve-óvva, fordul át egy toxikus kapcsolatba.
Viktor időközben elnyerte az Örkény-ösztöndíjat is, de ha jól sejtem, tulajdonképpen közösen jegyzett munka lesz ez is. Pénzérmét dobnak fel, hogy eldőljön, mi kinek a nevén fusson?
K. V.: Tulajdonképpen a mű kapja a díjazást. Valóban a szépírásnál általában együtt dolgozunk, ám vannak olyan pályázati kitételek, ahol társszerzőként nem lehet indulni. Mivel Dominik egy tudományos pályázat miatt már „foglalt” volt, így az én nevemen adtuk be. Egy huszadik századi történettel neveztünk, ez a drámánk egy sajátos karriert mutat be. Az Amit akartunk annak a problémáját veti föl, hogy egy rendszereken átívelő identitás hogyan tud kitartani úgy, hogy a főszereplőnk (egy szegény sorból érkező férfi) egyre magasabb pozíciókat akar elérni. Minduntalan privát helyzetben találja magát a hatalom közelében és személyes kapcsolatai által vonódik be. Ami nagyon erősen dolgozik benne, az a túlélésnek a kívánalma.
A Petőfi-emlékév kapcsán is írtak drámát egy pályázatra, befejezve Petőfi Karaffa című drámatöredékét. (Tíz szerző pályamunkája készült el, és egy antológiában fog megjelenni az ősszel.) Próbáltak elrugaszkodni, valami izgalmas kontextusba helyezni a töredéket, vagy megpróbáltak korban maradva minél hűebben folytatni?
K. V.: Mi benne hagytuk a korban, viszont a nyelvben, a dramaturgiai szerkesztésben, az intertextualitásban már játszottunk a mai kor problémáival. Nagyon élveztük a megírását, könnyen elkapott minket az a fajta hév, amit a sorok mögött kiolvastunk, a végső kacaj, amikor már minden mindegy, így egy lendületes párbeszédből született most is a szöveg. Petőfi 1849 nyarán írta ezt a tizenhárom oldalas drámatöredéket, a halála előtt pár héttel, már igen elkeseredetten, csalódottan. A zsarnokságról szól benne, a vérengzésről – az eperjesi hiéna rémtetteiről. Ugyanakkor megszólal a darabban valami ördögi irónia, groteszk hang is, legalábbis a mi olvasatunkban. Mint hogyha a végső kudarc előtt Petőfi kacagna még egyet. Az őrületnek, az elkeseredettségnek, az elszántságnak és az önmagunkkal való szembesülésnek a lélektani motivációja ott volt ebben a szövegben, és mi magunk is sokat foglalkoztunk korábbi írásainkban az iróniával, a sötét humorral, a kegyetlenséggel.
K. D.: Mivel volt a szövegnek ez a játékos, a humor felé törekvő jellege, így az eddigi írásainkhoz képest nagyobb mértékben hangsúlyozzuk a komikus vonásokat és a korra jellemző commedia dell’ arte hagyományból is merítkeztünk. A vásári komédia szókimondó vonásait erősítettük fel, a karneváli hangulatot. Szintén inspiráló forrás volt számunkra a weöresi drámairodalom, az ő történelmi drámához való koncepciózus hozzáállása. A bizarr jellegben is van valamiféle karikatúra, van valami szarkazmus.
Egy másik drámájukban, a Cifrapalotában a generációk egymásrautaltságának és az elmagányosodásnak a problémáját feszegetik.
K. D.: Ezt a karanténdráma-pályázatra írtuk, és sajnos be is igazolódott, milyen súlyos terheket rak a családok vállára ez a világjárvány. Mindkét szereplőben ott az áldozati jelleg és a manipuláló is, hiszen sok trauma érte őket, sok veszteség a közelmúltban. Ráadásul folyton ott az apában az önvád, hogy mit tud megmenteni abból, ami maradt neki családként. Bár nem ment könnyen, de szükségszerű volt, hogy fenn tudjuk tartani mindkét oldal igazságát.
K. V.: Az elöregedő társadalom egy olyan probléma, amire, úgy érezzük, muszáj reflektálni, mert mindent befolyásol – az ember egyéni útját; a legrosszabb esetben elszegényedést, elmagányosodást, fizikális és szellemi elszigeteltséget okozhat. Látjuk, egy betegség megjelenése például hogyan teremt feszültséget egy családban. A betegség mint konfliktus- és problémaforrás óhatatlanul is az ember kiszolgáltatott pozíciójára figyelmeztet, arra, mennyire egymásra vannak a generációk utalva. Ugyanakkor a generációk együttélésének vannak egyértelmű pozitív hozadékai. Nekünk is például, ahogy sok más embernek, nagy ajándék volt, hogy az idősebb nemzedékkel együtt élhettünk, így körülvett az a fajta történetkultúra és az a fajta mentalitás, ami sok inspirációt ad még ma is. Nem utolsósorban egy biztos alapot jelent.
K. D.: Tudunk kicsit tovább látni. Talán nagyvonalúbban tudjuk az időt szemlélni. Nem esünk olyan könnyen kétségbe, mert lett egyfajta világlátásunk, így nem ragadunk bele a jelenbe. Egyszóval nekünk pozitív történet jutott ebből a szempontból, de nyilvánvaló, hogy a fordítottján is gondolkodik az ember, mennyire nehezítő is lehet, ha ezek a személyközi kapcsolatok nem úgy alakulnak, és egyfajta börtönszituációban találjuk magunkat. Egyébként sokat beszélgetünk fiatal társaságokban nagyszülőkről, én azt látom, sokan kötődünk hozzájuk. A szülői narratíváknak, a nagyszülői történeteknek a megőrzése és az érzelmi kötelék ma is nagyon fontos, sőt lehet, hogy egyre fontosabb. Nem véletlen, hogy a pszichológiában is mind nagyobb hangsúlyt kapnak a transzgenerációs történések. Nagyon is meghatároz bennünket, kik vesznek bennünket körül és kik a felmenőink. Ma ez kifejezetten érdekes téma és a kortárs irodalomban is sok családtörténettel találkozunk.
Nem véletlen, hogy eltökélt anekdota- és történetgyűjtők.
K. D.: A sztorizás nagyon benne volt azokban a közegekben, ahova bármikor is vetődtünk. Megvolt otthon, megvolt az egyetemen, a színházi büfében vagy az Eötvös Collegium szobáiban. Amikor egy történet elkap bennünket, akkor az ott ragad a fejben. Egy idő után pedig már egyik a másikból következik, szinte egy történetmasszaként jelenik meg. És egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy a saját tapasztalatai átírják a szereplők érzelmi motivációit, attól függően, épp kivel azonosul az adott helyzetben, ami életkoronként, helyzetenként változik. Vagyis óhatatlanul fikcionál a maga emlékezetén keresztül. És ez is egy releváns forma, mert a személyes narratívákban hiszünk. A történetek mindenkiben sajátosan jönnek létre, mindenkiben van egy dramaturg – kiválasztunk, kiemelünk, kihúzunk, elkendőzünk. Így soha nem a valóságot látjuk, csak amit kiemelünk belőle. Ezek olyan alapvető történetformálási, lélektani mechanizmusok, amik ösztönösek.
Talán ennek a történetgyűjteménynek és generációs együttélésnek is köszönhető, hogy több novellájukban, drámájukban olyan élettapasztalat sűrűsödik, ami nem huszonéves fiatalemberek sajátja. Ez a tudás mennyire tud átültetődni a mindennapjaikba is?
K. V.: Úgy érzem, a történetek igenis adhatnak egyfajta tapasztalatot. Felvérteznek az újjal szemben, bármikor bizonytalanná válik a helyzet, tudok valamilyen gyerekkori történethez vagy gyerekkori mozzanathoz kapcsolódni, ami máris ad valami válaszlehetőséget, hogy akkor ezt most an is oldjam meg. Vagy sokszor volt, hogy valami új megtapasztalásánál rájöttem, te jó ég, ezt már ismertem, vagy ez pont olyan, mint amilyennek gondoltam. Erősen ott volt a viszonyításban a hallott történet. Amikor 4-5 éves korunkban a dédnagymamánk mesélt nekünk, lehetőségünk volt arra, hogy a saját szintünkre lefordítsuk a szavait, és kérdéseket tegyünk fel, mert volt türelme hozzánk. Beszédpartnernek tekintettek kiskorunktól kezdve. Nem volt olyan, hogy a gyerekre még nem tartozik valami, igen komoly kérdésekről és változásokról beszéltek előttünk. Mégpedig úgy, hogy közben nem történt soha semmiféle kényszerszembesítés, hanem a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy velünk kvázi mindenről beszélnek.
És ez nem túl nagy teher egy gyereknek?
K. D.: Egyáltalán nem. Azért nem, mert ugyanakkor egy biztos és stabil háttér volt mögöttünk, egy komoly értékrendszer, és ezek a történetek hihetetlen őszinte történetek voltak. Ráadásul láttuk, akármilyen gondjaik voltak, azt leküzdötték. Ott voltak előttünk erényeikkel, esendőségeikkel, amikről ők maguk beszéltek. Így mi sem úgy tekintettünk magunkra, mint aki ne tévedhetne vagy hibázhatna. Viszont a hibákkal szembesülni kell, mert azokból tanulhatunk.
És az mennyire természetes, hogy bár együtt írják drámáikat, a legtöbbször mégis monodráma – vagy ha többszereplős is, egyfajta tudatfolyamsor – kerekedik belőle?
K. V.: Nem tudunk hosszú távon felosztani szerepeket egymás között. Ahogy beszélünk is, egymás szájából vesszük ki a szót. Vannak különbözőségeink, karakterjegyeink, de a gondolkodásunkat mégis inkább egynek tekinteném vagy nagyon hasonlónak, és ez jól működik egy monodráma megírásakor. Különös életérzés ez. Közhelyesen szólva két testben szinte egy lélek, de mindenképpen azonos értékrend. Ezért hajlunk a monodráma felé. Ez persze egy kicsit öncélú szerelem, ott jobban tud ugyanis az ember epikus irányba menni, ami kedvez a történetmesélésnek. Ezért csalunk, mert a többszereplős darabjainkba is mindig beleteszünk monológokat. De talán a kor is diktálja ezt. Ma nagyon sok mono műfaj van, gondoljunk csak a felkapott stand-upra. A saját sztori mesélésének, a storytellingnek van felvirágzása. Az önmegvalósítást és az elmagányosodást is jobban tükrözi.
K. D.: A monodráma nagyon benne van a kortárs irodalomban. A közlésigény és az a csalódás, hogy sajnos nem mindenkit hallgatnak meg, vagy nem mindenki kap akkora figyelmet az életben. Különösen azon idős emberek esetében feltűnő, akik körül már meghal az a generáció, akikhez életkorilag tartoznak.
Eddigi drámáikban női karaktereik, női hőseik voltak. És saját korosztályukról sem írtak.
K. D.: Minket családilag is nagyon sok női narratíva vett körül – anyukánk, nagyanyánk és dédnagyanyánk révén. Problémák észrevételétől és történetek aktualitásától függött, ki lesz a hősünk. Mindig figyelünk a vívódó személyekre, a bizonytalanság, a szorongás, az útkeresés, a sztereotipikustól való eltérésnek a motivációja is megjelenik az ábrázolásukban. Így inkább azt mondanám, hogy nagyon erősen tudtunk ezekhez a sorsokhoz is kapcsolódni, kötődni.
K. V.: Érzelmi kötődés nélkül nem tudunk valakinek a nevében beszélni. Mindenkivel szemben kell egy jó helyről választott közelség, hogy tudjam, mit gondolhat.
Meghatározó majd' mindegyik drámájukban a népdalbetét. S bár maguk is indultak népdalénekversenyeken, miért ragaszkodnak drámáikban is ehhez az eszközhöz?
K. D.: Valóban, és nem mindig könnyű a szomszédunknak lenni, mert nálunk aztán folyton énekszó és hangos terefere van. (nevet) A népdal, a népies dal, az operett, a rap, ami úgyszintén folklórirányzat, tud olyan érzelmeket képviselni és olyan helyzeteket megoldani, amit a próza nem feltétlenül. A lelkünknek, a belső berendezkedésünknek is van egy saját ritmusa.
A népiesség helyszínben is meghatározó, a szereplők nagyon sokszor vidékiek. Önök is Tolna és Fejér peremvidékéről származnak, simontornyaiak. Hogy látják, a vidékiség előny vagy hátrány a mai világban?
K. D.: Én mindenképp előnynek érzem a magam történetében, olyan hatások értek. Persze a hatásokat inkább családhoz kötöm, nem feltétlen a vidékiséghez. De mindenképp plusz tapasztalat. Ehhez hozzátartozik, hogy a családunkat mindig a világra, az újra való nyitottság jellemezte, nem volt jelen a világ megismerésétől való félelem, sem a bezártság. Ugyanakkor a másik tiszteletére is megtanítottak. Amikor valakire haragudtunk, a szüleink leültek velünk beszélgetni, és olyan információkat mondtak el arról a személyről, hogy rájöttünk, neki sem lehet egyszerű. Olyan narratívát alkalmaztak, ami máris többet mutatott abból a figurából, mint amit egy percnyi konfliktus elárulhatna.
K. V.: Sokféle közösségben voltunk – irodalmi, színházi, egyetemi, Eötvös Collegium-i, és ezek a párhuzamos dimenziók legalább annyira különböznek egymástól, mint mondjuk a vidék és város. A konfliktusok meg minden szférában hasonlóan érvényesülnek, a jó és rossz tapasztalat mindegyik térben megvan. Láttuk azt is, hogy vannak olyan közös célok és közös értékrend, amik összerántanak. Így mire Budapestre kerültünk, tudtuk, ha nehéz is, vannak módjai, hogy az ember beilleszkedjen, és ez nem jár azzal, hogy a bennünk lévő más világokat meg kell szüntetni. Sőt, még csak nincsenek is a különböző világok konfliktusban. Ért persze bennünket olyan kritika, hogy nekünk, vidékieknek fölöslegesen beszélnek Budapestről, holott szerintünk pontosan az a lényeg, hogy különböző kulturális tapasztalatokat megéljünk, illetve meg is tudjunk osztani egymással. Bennünket ez nagyon érdekel. Amikor az ember valami újjal találkozik, akkor nem előítéletes, hanem mérhetetlen kíváncsi.
És önökkel mennyire előítéletesek? Mennyire számítanak fura bogaraknak: ikrek, együtt írnak, ráadásul tájszólással beszélnek.
K. V.: Lehetséges, hogy furcsának tartanak bennünket, de negatív előítéleteket szerencsére nem tapasztaltunk. Otthonról sem hallottam soha, hogy jaj, neked a városiakkal vigyáznod kell, félned kéne tőlük. A harcokat inkább magunkkal, a magunk gyengeségeivel kell megvívni. De azt meg kell vívni Simontornyán is és Budapesten is, meg kell vívni mindenhol.