Holnapután hatvanéves lesz, ami előéletét tekintve önmagában is kisebbfajta csoda. Christiane Felscherinow a régi NSZK-ban híresült el: ő volt az a kábítószerfüggő tinilány, aki a mindennapi betevő heroinért strichel. A körülzárt Nyugat-Berlin pályaudvarain, metróállomásain tengődött, nyilvános vécékben lőtte be magát. Törzshelye a Zoologischer Garten megálló volt, ezért lett a róla és sorstársairól szóló botránykönyv címe Wir Kinder vom Bahnhof Zoo (1978). (Magyarul: A végállomás gyermekei, a filmváltozat: Elveszett generáció.)
Christiane F. – fiatalkorú lévén így szerepelt – tizenhárom évesen szokott rá a drogokra. A Stern magazin újságírói egy bírósági tárgyaláson figyeltek fel rá. A feltűnően értelmes lány elfogódottság nélkül mesélte elborzasztó kalandjait, olyan természetesen és lebilincselően, hogy a készülő riportkötet főhőse, egyben narrátora lett. Brutálisan őszinte monológja sokkolta a nagyvárosi középosztályt, merthogy sok szülőnek halvány fogalma sem volt, mit csinálnak a kamaszok iskola után, netán helyett.
F. elmondta, és nem spórolt a kínos részletekkel. Például hogy a kocsisoron a diáklányok öregedő, pocakos, nyakkendős kuncsaftra várnak – még jobb, ha gyerekülés is van az autójában –, mert az olyan fél a lebukástól, tehát óvatos. A sportkocsis fickók veszélyesek: a stricik kíméletlenül összeverik, aki rontja az üzletüket. Azt sem hallgatta el, hogy idővel a legtöbb fiú is, aki kezdetben betöréssel és piti utcai rablással szerzi a pénzt narkóra, a jövedelmezőbb prostitúcióra vált.
A lakótelepi betonsivatagok generációjának alapélménye az üresség volt. Szélsőbalos terroristákat istenítettek, közben pedig bármivel ütötték magukat, ami a kezükbe került: amfetaminnal, marihuánával, nyugtatókkal. Végül a heroin függőségbe, kiszolgáltatottságba, életveszélybe sodorta őket. Csak az alkoholt vetették meg, apuci és anyuci, „a szaros nyárspolgárok” drogját, hiszen éppen a rideg, boldogtalan családokból menekültek agyeldobásba.
Sérült nemzedék volt a szüleiké is, nem dolgozta fel saját traumáit, a hitlerájt és a háborút. Menekültek maguk is, nyomasztó emlékeik elől túlhajszolt munkába, pénzkeresésbe, luxusfogyasztásba. Csak akkor tűnt fel nekik a tizenévesek kétségbeesett önpusztítása, amikor azok már naponta haltak bele a heroin-túladagolásba. A felnőttek első reakciója olaj volt a tűzre: segítség helyett kriminalizáció, börtön. Az irigyelt NSZK sem volt fenékig tejfel – de ez tanulságnak, vigasznak is sovány.
Az angyali arcú Christiane önvizsgálatra késztette a társadalmat. Miatta kaptak észbe sokan, az ő gyerekük is kerülhetne ekkora bajba. Egy ideig még érdekelte a németeket, hogyan alakul a sorsa, tévéműsorokba hívták vendégnek. Művészi próbálkozásai azonban sikertelenek maradtak. Ötvenévesen könyvet írt a folytatásról, leszokások és visszaesések gyötrelmes sorozatáról – akkortájt épp a metadonnál és az alkoholnál tartott. Úgy fogalmazott, senkinek nem ajánlja ezt az életet, a magáéval mégis megbékélt. 2014-ben visszavonult a nyilvánosságtól.