Minden, amit csinálok, a gyerekdaraboktól az első hazai közösségi táncelőadásig (az Újratölthető című darabban az örök élet utópiájáról elmélkedik két tucat szép korú táncossal a színpadon – A szerk.) valahogy szembejön velem, észreveszem, „felveszem a földről”. Ez a darab is úgy született, hogy egy amerikai rezidencián voltam, épp ott álltam Philadelphiában a Függetlenségi Nyilatkozat emlékműve előtt, és arról skype-oltam a férjemmel, hogy kell egy tízperces bemutatkozó darabot csinálnom, amiben benne lenne az Amerikához fűződő viszonyom is. Egy pillanat alatt bevillant, hogy a függetlenségről kell előadást csinálnom – meséli Kata, akivel a Mechwart ligethez közeli rendelője mellett ültünk le beszélgetni.
– Azóta bemutattuk Dániában és itthon is, de mikor most újra műsorra tűztük, tartottunk tőle, hogy a négy évvel ezelőtti mondatok egy része érvényét veszíti, például a Brexit után a britek szabadesése. Csakhogy ez azóta is tart. Számomra az is rémisztő a Brexit-történetben, hogy az volt az első teszt, ahol kipróbálták a nagy tömegek kommunikáció általi manipulációját, és működött. Mikor 2019-ben itthon a dunaPart kortárs előadóművészeti platformon előadtam, kevés brit volt a közönségben, ám egyikük ennél a résznél beszólt a darabba, hogy „ez nem is igaz!”. Én meg rákontráztam, sorolva a tényeket, hogyan vásárolta meg a The Independent napilapot egy volt KGB-ügynök és orosz oligarcha, Alekszander Lebegyev. Előadás után az illető megvárt és tajtékzott, hogy konteókat ragadtam ki és fűztem össze. No de, ez egy darab, nem dokumentarista mű, ami persze szembesítheti a nézőket az alternatív valóságukkal, ami nekem is megvan, neked is. Pár hete sokan megélték ezeknek a kipukkadását is” – magyarázza Kata, utalva az áprilisi választásokra.
Függőségek kultusza
A darabban éles megvilágításba kerül, hogyan viszonyul hazánk a világhoz, például abban a groteszk történelmi pillanatban, mikor 71 évvel ezelőtt hadat üzentünk Amerikának. Mi azóta is állandóan harcban állunk mindenkivel, de szerinte még Orbán Viktor kultusza is csak egy példa a sokféle társadalmi függőségünkre. Idézi a színpadon Victor Hugót is, aki a világon elsőként az Európai Uniót egy geopolitikai egységként képzelte el, amibe az Egyesült Királyságtól Oroszországig mindenki beletartozik – ez az ideál most, a háború árnyékában különösen szívbe hasító.
Én a háborút apokaliptikus élményként élem meg. Nem is akarom elhinni, hogy reggel felkelek és látom, hogy szétbombáztak egy iskolát és meghalt hatvan ember. Vagy kiirtottak egy 300 lelkes települést. És ezt hagyjuk? Hogyhogy nem áll mindenki – velem együtt – az utcákon? – teszi fel a kérdést Kata. – A délszláv háború nem jött ennyire közel hozzánk, csak utólag értesültünk a szörnyűségekről, most már a műholdakról is látjuk, hogy ott egy újabb tömegsír, és a civilek is folyamatosan tudósítanak. Minden előttünk zajlik. A gyerekeim sok kérdést tesznek fel erről, valószínűleg nekik ez az időszak nagyon beég majd, a Coviddal együtt. Azelőtt a klímakatasztrófa volt, ami már komoly aggodalommal töltött el, arra is gondoltam, hogy egy következő darabomnak ez lesz a témája. Környezettudatos embernek tartom magam, környezettudatosságból például sok éve egy hibrid autóval járok, de én sem tudom a pontos választ, mi lesz majd az autónk akkumulátorával, ha egyszer kidobjuk?
Arra kérem, meséljen magáról, a gyökereiről. – Örökmozgó gyerek voltam, az édesanyám pedig mindenre elvitt, öt-hat évesen már műkorcsolyáztam, teniszeztem, művészi tornáztam, úsztam, angolra jártam. Négyéves koromban a Jégszínházban a Hófehérkében én voltam Kuka – ez volt az első fellépésem. Sokáig jégtáncoltam, aztán döntenem kellett, versenyszerűen sportolok, vagy tanulok, és az utóbbit választottam. Orvos az édesapám, én is erre a pályára készültem. Csak miután abbahagytam a jégtáncot – ami miatt már balettoztam, aztán elmentem jazztáncolni is – , vettem észre, hogy már korcsolya nélkül napi 4-5 órát táncolok. Este 9-10 körül hazamentem, tanultam, az volt a szerencsém, hogy a Radnótiba jártam, elsőre sikerült a felvételim az orvosira. De már a gólyatábortól kezdve szenvedtem az egyetemen. Alterosnak néztem ki, odajött hozzám egy felső éves, és azt mondta, „ne öltözködj ilyen kirívóan, mert csak rád néznek, és rosszabb jegyet fogsz kapni”. Igazat mondott, ettől függetlenül néhány évre rá kopaszon jártam be órákra – az első egész estés darabom a nemiségről szólt, a MU Színházban adtuk elő négyen, és én egy androgün szereplő voltam. Elsőéves orvostanhallgatóként felvettek táncosnak a Vígszínházba a West Side Storyba, amit Eszenyi Enikő rendezett, Ladányi Andrea koreografált. Ez is musicalbe illő történet: körülöttem mindenki a Balettintézetből vagy valamelyik neves táncosképzőből jött. Én nem voltam profi táncos, a meghallgatásra egy barátnőmet kísértem el, úgy taszigáltak fel a színpadra. Miután ide felvettek, az adott egy olyan lökést, hogy még azon a nyáron kimentem Amerikába, ott végeztem a kötelező ápolástani gyakorlatot egy kórházban, miközben bejelentkeztem a Columbus Ballet-hez, ide jártam balettórákra, jazztáncra és Graham-technikára (Martha Graham modern technikája átalakította az amerikai táncot, világszerte tanítják ma is – A szerk.). Én nem egy intézetben lettem kikupálva és törve és hasítva, ezért az volt a fejemben, hogy alien vagyok a táncosok között is – meséli történetét. De ez sarkallta arra, hogy még több kurzusra járjon, képezze magát, és ezt akkor is folytatta, amikor már a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnáziumban tanított.
Frenák Pál hívása
– A Vígszínházban rögtön bekerültem az összes olyan darabba, amibe táncos kellett, hívtak reklámfilmekre, show-műsorokba. Ez a ’90-es évek legelején volt, akkor nyílt ki az ország, jött hozzánk rengeteg híres külföldi társulat. Addig Markó Iván volt nekem a csúcs, aztán, mikor a Petőfi Csarnokban láttam a brit DV8 társulat Strange Fish előadását, eldöntöttem, én ezt akarom csinálni. 1992-ben voltam egy Frenák-kurzuson is. Pali, aki utána a mesterem lett, odajött hozzám az óra végén, és azt mondta, »nagyon tehetséges vagy, ki kéne jönnöd Párizsba tanulni«. Jó, megyek! Kaptam egy Soros-ösztöndíjat, halasztottam az orvosin, kimentem fél évre. Utána itthon csak azért dolgoztam, hogy egy-egy hónapra visszamehessek tanulni, közben kint a barátaim kanapéján aludtam. A tanáraim már mondogatták, hogy rég társulatnál lenne a helyem, de én még az orvosira jártam, csak akkor már a pszichiáteri szakirány érdekelt. Végül nem az lettem, de a szakdolgozatom egy anorexia-depresszió témájú epidemiológiai kutatás volt, amihez a Balettintézetben végeztem szűrést és csináltam interjúkat. Míg a lakosság körében ezek a mentális problémák 3-5 százalékban fordulnak elő, én döbbenetes számokkal szembesültem: a diákok csaknem egyharmadát érintette. Ez a mai napig jelen van az egész táncos világban, a bodyshaming (testszégyenítés) is. Tanárként ezt úgy tudtam ellensúlyozni, hogy azt a diákot, akit az amúgy teljesen egészséges alakjáért bántották, beállítottam főszereplőnek a vizsgadarabba – meséli.
Már végzett az orvosin, mikor bekerült a Frenák Pál Társulatba, ami aztán egész Európában ünnepeltté vált. 2001-ben épp Csehországban voltak vendégjátékon a legendás Tricks & Tracks előadással, mikor a próbán történt egy olyan baleset, ami sokaknak a táncoskarrier végét jelentette volna. – Nyolc méter magasban a lábamnál felfüggesztve lógtam, mikor leszakadt a kötél. Fejjel lefelé lezuhantam a színpadra. Eltört a gerincem, megrepedt a lépem, de ezek csak később derültek ki. Hétvége volt, egy rezidens orvos látott el, tudtam, ez milyen. Már úton volt értem itthonról a mentő, mikor a nagyviziten szóltam, hogy akkor még egy hasi ultrahang meg egy mellkasi CT kellene nekem... Mielőtt betoltak a műtőbe, a magyar mentős, aki akkorra odaért, hogy hazaszállítson, kezet csókolt, hogy »köszönöm, doktornő«. A brnói autópályán rázkódva már nem tudott volna rajtam segíteni.
Egyenes gerinccel
A gyógyulási folyamat után Kata visszatért a színpadra, végigjátszott még öt évet ugyanebben a darabban. Azóta két gyermeke is született, az első várandóssága alatt a 39. héten még tűsarkúban táncolt végig egy Café de la Danse előadást. A második babánál a szülés után három héttel már egyórás szólóval lépett fel egy lengyel fesztiválon. Később is minden fellépésére vitte a gyerekeit, számára ez természetes volt, ebben támogatta őt férje, Lóky Tamás is, aki immár 15 éve az alkotótársa.
A tánc a mai napig létszükséglete, bár azt mondja, a kor már egy nehezebb dolog, mindennapos a küzdelem az ízületi kopással és a sérülések ellen, ami nagyobb kockázattal is jár, ha az embernek a páciensek, pályázatírások, társulatvezetés és a család mellett nincs már napi két-három órája tréningezni. – A tánc mindig egy kilépés abból, amiben vagyok. Ha bemegyek a próbaterembe, az elemel, gyógyít, feltölt. Az érzés, hogy a Covid-járvány alatt majdnem másfél évig nem tudtunk fellépni, borzalmas volt. Én is játszottam online, és vetítettem a darabjaimat, de alapvetően nem hiszek az online táncszínházban – vallja a koreográfus. A lezárások alatt több kortárs előadóművésszel készített két stand-up estet is, Slippery, avagy Kicsúszik a szánkon címmel, amiben orvosi köpenyben – és magas sarkúban – táncolva adta elő a Szerény javaslat című, mozgással is kísért monológot, melyben a neurotranszmitterek (dopamin, adrenalin, endorfin stb.) nemzetösszetartásban betöltött szerepéről elmélkedett, amelyet a NER konzekvensen ki is aknáz.
– A Covid nekem kemény két év volt, mint minden orvosnak. Emlékszem arra, mikor a járvány kezdetén még tapsoltak nekünk az emberek, pedig a legdurvább csak egy évre rá jött, a harmadik hullám volt lelkileg a legmegterhelőbb. Akkor abba is hagytam néhány hónapra az ügyelést, mert már egy műszakra két-három haláleset jutott. Közben már folyamatosan oltottunk, ambivalens érzésekkel, mert nem tudtuk, milyen oltóanyagot és mikor kapunk, illetve azok hatékonyságát sem ismertük. Az ember közben próbál gerinces maradni – ha megkérdezed, melyik a kedvenc testrészem, kapásból ezt mondom. Mert ez tört el, mikor leestem. És ezt a legnehezebb megtartani is, hogy egyenes maradhasson.
