A minap egy társaságban – tudván rólam, hogy sörös vagyok – olyan „meglepetéskenyeret” szolgáltak föl nekem, amelynek készítésekor sört is fölhasználtak, úgy értem, sört is öntöttek a tésztájához. Kíváncsi lettem, mert egyrészt efféle kenyeret még nem ettem, másrészt meg nem is értettem, hogy a kenyértésztához minek kell sört (azaz eleve folyadékot) önteni. Önök abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a Népszavában hétről hétre olvashatják Doros Judit tárcáit, így hát bizonyára ismert önök előtt, hogy Doros kollegina rendszeresen süt házikenyeret. Én viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Doros kollegina kovászos kenyereiből már több alkalommal ettem is, s el kell áruljam önöknek: remekművek voltak. Annak ellenére, hogy ő tudtommal nem használ sört a kenyértésztához. Sőt! Éppen a múltkor beszélgettem vele a tésztasütés rejtelmeiről, s megtudtam tőle, hogy szerinte a tésztához éppen elég az a folyadék, ami a feltört tojások révén belekerül. (Igaz, az ő kis falusi mintagazdaságukban, ahol már többször megfordultam, saját tyúkok szolgáltatják a kitűnő házi tojásokat – lehetséges, hogy Doros tésztáinak magas minőségéhez a házi tojás is hozzáadja a magáét.)
Szóval nemigen értettem, hogy miért kell sör a kenyérbe, amikor pedig megkóstoltam a kedvemért felszolgált „meglepetéskenyeret”, valódi meglepetés ért, a sört ugyanis egyáltalán nem éreztem ki belőle. Nem mondom, remek egy kenyér volt, ropogós héjú, belül kovászosan szivacsos, egyszerre tömör és lágy, egyszóval nagyon-nagyon finom volt – de meg nem mondtam volna, hogy sört is tettek bele.
Rákerestem hát a sörös kenyérre az interneten, és egy bizonyos Limara pékség honlapján (figyelem, az általam megkóstolt kenyér nem ettől a pékségtől származott!) a következő szöveget találtam:
Az ónémetben a brauda szó jelentette a kenyeret, ami szabad fordításban a „keleszd meg” jelentése volt. Az indogermán nyelvcsaládban az élesztés és a kelesztés szavak hasonlóak, hiszen élelmiszeriparilag sem állnak távol egymástól. A sör tulajdonképpen a kenyér származéka, „édes gyermeke”. A közkedvelt ital is Mezopotámiából származhat, és valószínűleg egy háziasszony „segítette világra” a (legenda szerint). A hölgynek annak idején nem volt szíve eldobni a kőkeményre szikkadt árpakenyeret, ezért azt egy vizes agyagkorsóba tette felpuhítás céljából, hogy a családjának ne kelljen a rágással erőlködni, amikor az asztalra adja azt a darabot. Véletlenül megfeledkezett róla, a férje viszont két nap múlva észrevette az agyagkorsóban a habzó folyadékot, kortyolgatni kezdte és egyre jobb kedvre derült, míg kiitta a korsót. Így született meg a világ legnagyobb ital-sikersztorija, ezért a sört már Hammurapi babilóniai uralkodó is lelkendezve „folyékony kenyérnek” nevezte.
A honlap szerzője azt írta, hogy tapasztalatai szerint a sörös kenyerek lazábbak, a sörélesztő jótékony hatása érződik, a kenyér hamarabb kel meg, likacsosabb lesz, a sört pedig érdemes dagasztás előtt egy órával kinyitni, az állott sörrel ugyanis könnyebb a tésztát összeállítani, mert a friss sör szénsava nagyon lágyítja a tésztát. Aztán jött egy mondat, amely elgondolkodtatott: „Egy hagyományos, nem túl karakteres sör íze nem igazán érezhető a kenyéren, míg a barna sörtől karakteres ízű lesz”.
Aha, gondoltam, talán azért nem volt sörös kenyér az általam megkóstolt sörös kenyér, mert talán lager sört tettek bele, nem pedig barnát.
Lehetséges.
Mindenesetre azt nehezen képzelem el, hogy a sör a fentebb leírt módon keletkezett, azaz egy ókori háziasszony feledékenységéből született volna – de ez talán mindegy is.
Én ugyanis elhatároztam, hogy a legendabéli ókori háziasszony eljárását kipróbálom idehaza. Igaz, ha nem kapok megfelelő árpakenyeret, akkor búzakenyeret fogok használni, az eredmény szempontjából végtére is mindegy, hogy árpa- vagy búzakenyeret „felejtek benne” egy kancsó vízben.
Úgyhogy a következő egy hétben kiszárítok egy fél kiló kenyeret, beleteszem egy kancsó vízbe, és véletlenül kint „felejtem” a napon – úgyis rekkenő nyári meleget jeleznek előre a meteorológusok, akiket annak az említett mezopotámiai háziasszonynak az idejében még varázslóknak hívtak.
Kíváncsi vagyok az eredményre, igaz, a két nap szerintem kevés lesz ahhoz, hogy a kenyér megerjedjen a vízben – mindenesetre ha sikerrel járok, akkor biztosíthatom önöket arról, hogy erre a nyárra meg lesz oldva a sörellátás idehaza. Igaz, inkább hajlok arra, hogy az eredmény egy zavaros állagú, meglehetősen gusztustalan massza lesz – de mi lesz, ha nem? Mi lesz, ha alkoholos ital keletkezik nálam a napos erkélyemen?
Elmondom: öröm.
Továbbá a sörtárcasorozatom következő darabja is ebből fog kierjedni, a tapasztalataimat ugyanis természetesen meg fogom osztani önökkel. Arról nem is beszélve, hogy mire ezek a sorok hétvégén önök elé kerülnek, én már régen lebeszéltem Doros Judit kolléganőmmel, hogy ha egyszer úgy adódik, süssön odahaza sörös kenyeret, méghozzá minőségi barna sörből. Ha megteszi a kedvemért, akkor erről is beszámolok önöknek.
Lehet izgulni!
