Falun élve az ember nem ruccan be csak úgy a városba, hirtelen ötlettől vezérelve. Nem szalad le hipp-hopp a térre, hátha összefut régen látott ismerőssel, nem ugrik le a boltba naponta akár kétszer is, ha elfelejt vajat, élesztőt, cukrot. Pláne akkor nem teszi ezt, ha épp nincsen autója, vagy borozásba hajló baráti összejövetel okán nem tervezi, hogy azzal indulna útnak. Ekkor ugyanis még menetrendeket is böngészni kell. Jó esetben a városhoz közel esik a falu, és óránként jön járat, de ha túl messzire fekszik emez amaztól, előfordulhat, hogy kétóránként részesülhetünk csak a távolsági járat kényelmében.
A lényeg tehát, hogy „csak úgy” nem ruccanunk be, és amúgy is ritkán akad olyan különleges pillanat, ami romba dönti a tervezhetőséget, s megszokásainkkal ellentétben váratlanul, gyorsan autóba ülünk mégis.
Ezért is volt meglepő, mikor a férfi, akivel életem jobb és rosszabb napjait jó ideje megosztom, hazatelefonált, miszerint nem akarnék-e aznap valamiért beugrani a városba, ahol neki éppen egész napos munkája van, mert lenne akkor egy fontos megbízatás, különleges és kényes.
Ilyenkor jómagam már gyanakodni szoktam. Fontos, különleges és kényes holmi nálunk rendszerint futárral érkezik, jól becsomagolva. Aztán amikor izgatottan kibontja az ember, levéltetűfaló katicabogarak, ilyen-olyan feromoncsapdák, fürkészdarázs-lárvák, vagy éppen deszkára akasztható kecskeitató-vályúk kerülnek elő, de érkezett már így két mázsa hosszan érlelt marhatrágya és három nagy henger vakondháló is. Se szeri, se száma a fontos, különleges és kényes holmiknak, csakhogy azokat eddig házhoz hozták, nem kellett értük bemenni. Ezért a gyanakvás hatványozódott, mi lehet vajh’ olyan fontos, amiért autóba kéne ülni, és lehetőleg azonnal beutazni a városba.
Két varangyos béka.
A vonal túlsó végén lévő hang lelkesen kezdte mesélni, hogy az egyik családi háznál találtak egy jól megtermett párocskát ebből a fajtából, legalábbis titkon reméli, hogy hím az egyik és nőstény a másik, mert akkor képzeljem csak el, mekkora szerencsénk lesz: apró pici, szúnyoglárva-faló és csigaevő varangyok ugrálnak majd a kicsi tavacska körül, amit most egyedül a kacsák birtokolnak, milyen kár, hogy csak ők, hiszen mennyi buja élet keringhetne még ott szerteszét.
Azt hiszem, a döbbenettől legalább fél percig meg sem szólaltam. Az ugyanis nagyjából rendben van, ha a ház végében lévő patakból időnként erre totyog egy-egy példány.
Amit a természet ad, azt olykor szívesen, máskor kelletlenül, de elfogadja az ember. Ám, hogy akarattal szállítsunk plusz varangyokat a házhoz, annak nem láttam semmi értelmét.
Rutinos férfiemberek már a csend hosszából megérzik, kell-e beszélni tovább, vagy jobb inkább valami könnyed fél mondattal elköszönni gyorsan. Aztán persze hazaállítanak a kis kartondobozzal, amiben szépen, földdel és némi vizes iszappal betakarva – nehogy kiszáradjanak a hazaúton! - ott vartyog a két új lakó. Keresztnevük még nincs, de ahogy nálunk lenni szokott, hamarosan lesz az is…