– Heten voltunk testvérek. Anyám hamar meghalt a szülésben. Apám engem odaadott az anyám szüleihez, ők neveltek fel, Öreglakon. A mamáék állatokat tartottak, lovakat, teheneket, a papa fuvarozott, szénát, fát, meg szántást is vállalt. Én is náluk dolgoztam már 8-9 évesen. A szomszédban lakott a nagybátyám, földje volt, neki is segítettem.
Így kezdi életrajzát a Somogy megyei Niklán élő Tinó István. A borostás arcú, 170 centis, vékony férfi elmondja, hogy 12 éves volt, amikor a nagybátyja megtanította vezetni. Igaz, nem autót, hanem egy Trabantból átalakított, rendszám nélküli, a közúti közlekedésre alkalmatlan lassújárművet vezetett. Az Alföldön csotrogánynak vagy csettegőnek hívják ezt a terményszállításra használt gépet, errefelé sokan „háztáji” becenéven emlegetik. Istvánnak 14 évesen már autója volt, egy 1300 köbcentis agyonhasznált Fordot vett 30 ezerért. Amikor arról kérdezem nevére írták-e az autót, nevet:
– Nem lehetett, a papíron volt nekije felnőtt gazdája. De attól még az enyém volt. Sokat kellett javítani, értek az autókhoz, mindent ki tudok cserélni rajtuk, ma is én szokom megcsinálni. Mentem vele mindenhová a környéken, a földutakon, ahol nem jár a rendőr.
Faggatom, hogy később még hány öreg autója volt Istvánnak, de ő csak legyint: nem tudja, tucatnyi legalább. Még Mercije is volt, úgy jó tíz éve kint dolgozott Hollandiában, ott vette a C180-ast szinte semmi pénzért. Nem villogni akart az autókkal (na, jó, kicsit azért igen), neki munkára kellettek a „vasak”. Merthogy Tinó István mindig dolgozott, segélyre, közmunkára sosem szorult, napszámba járt az autóval, vagy gyógynövényt gyűjtött. Nyolc éve megnősült, feleségével két-két kislányról és kisfiúról gondoskodnak, a legidősebb hatéves, legkisebb egy múlt. A család két éve vett egy nappalis, három szobás kockaházat, 5 millióért, részben hitelre, 2028-ig havonta 50 ezret izzadnak vissza. A ház felújítására sokat költöttek, és még milliókat kellene ráfordítani. De emiatt nem szorong a családfő, mert havi 250 ezret egész évben összehoz az erdőn szedett borostyánból.
Délután fél hatkor is ebből a munkából veszem ki. Napközben István és barátja a 28 esztendős József az erdőn borostyánt gyűjtöttek, most Tinóék udvarán azt válogatják és kötik csokorba, hogy aztán elvigyék megrendelőjüknek, aki koszorút fon a mélyzöld levelekkel dús ágakból. A növényt József 22 éves Lada Nivájának utánfutójával fuvarozzák, az erdőhasználatért István fizeti az éves bért.
Míg István sorsát megismerem, a három „nagyobb” gyerek mezítláb futkároz körülöttünk, s a legszájasabb, a négyéves Móni azért zargatja apját, hogy menjenek autózni. Be is ül a ház mellett álló fekete Opel Tigrába, és – mintha vadul vezetne – rángatja a kormányt.
– Nem lehet – szabadkozik az apa.
Tényleg nem lehet, merthogy a férfit egy hónappal ezelőtt elkapták a rendőrök. István a télen 200 ezer forintért vásárolt Opel Tigrájával Marcaliba tartott, ám a város boronkai határában a rendőrök megállították, mivel a számítógépes nyilvántartás szerint a 26 éves autó ideiglenesen ki volt vonva a forgalomból. István elmondta, hogy újra forgalomba akarja helyeztetni a járművet, most eredetvizsgára viszi, és odaadta az ehhez 3500 forintért kiváltott útengedélyt. A két rendőr bólintott, hogy rendben, mehet tovább, s ő indult is volna, ám az egyenruhások még elkérték a jogosítványát. István bevallotta, hogy az neki nincs. És soha nem is volt.
– Elcsodálkoztak – idézi fel az esetet István –, de nagyon rendesek voltak velem, szerintem sajnáltak. Megkérdezték telefonon a parancsnokot, hogy mit tegyenek velem, ő azt válaszolta, fogdába kell vigyenek. Másnap délben engedtek el. Volt tárgyalás, 100 óra közmunka a büntetés, meg ki kell fizetnem 20 ezer 400 forintot az ügyvédre.
Némi értetlenséggel hallgatom a történetet, hisz miképp vezethet valaki csaknem 20 éven át jogosítvány nélkül?
– Nem jutott rá – magyarázkodik ő –, és már nőnek a gyerekek, egyre több pénzbe kerülnek, így most sincs. Jelentkeztem egy marcali pékségbe, rakodómunkásnak, aznap mentem volna szerződést kötni, amikor elkaptak. Ha dolgoznék a pékségben nyolc órát, munka után és hét végén még tudnék borostyánozni, egész jól keresnék. De most nem tudok beállni a pékségbe, mert ahhoz autó kell. Ha busszal megyek, nem marad idő a borostyánra.
Győzködöm, hogy nem lehet megúszni a jogosítványszerzést. Egyébként is: ha autóra telik, akkor kell teljen jogsira is. Nem vitázik, de szavaiból az derül ki, hogy a két dolog azért nagyon más: autó mindenképp kell az autózáshoz, jogosítvány meg nem, hisz ő anélkül is tud vezetni. Sose volt balhéja, még csak koccanása se. Hozzáteszi, hogy sokan vannak errefelé hasonlóan, időnként el is kapják őket a rendőrök.
Niklán és a szomszédos falvakban – rövid kérdezősködés után – találok is néhány férfit, aki hasonlóan járt, mint Tinó István. Valamennyien állítják, hogy nincs pénzük jogosítványra. Amúgy el is várnák az államtól, hogy finanszírozzon meg nekik egy autóvezetői tanfolyamot, arra hivatkoznak, hogy az oktatás nálunk alapvetően ingyenes. Felvetésükben van logika, hisz – mint mondják – annyi felesleges szakmai tanfolyam költségét állja az állam, amivel munkát találni, megélni nem lehet. A jogosítvány megszerzésének legalább lenne értelme, fejti ki egyikük, neve vállalása nélkül. A huszonéves férfi azzal érvel, hogy a kis falvakban ritkán járnak a buszok, ha beesik egy jól fizetett alkalmi munka, akkor gyakran csak autóval lehet oda eljutni.
Érdeklődtem a megyei kormányhivatalnál, és néhány karitatív szervezetnél, illetve alapítványnál, hogy tudomásuk szerint valahol indítanak-e ingyenes vagy támogatott autóvezetői tanfolyamot a falujukban elhelyezkedni nem tudó, hátrányos helyzetű emberek számára. Nem hallottak ilyenről, bár több helyen elismerték, hogy ez nem rossz ötlet, hisz nagyban javítaná a jogosítvány az említettek mobilitását és munkavállaló adottságát.
Így nem tudtam jó hírt vinni Tinó Istvánnak és sorstársainak. Akiknek immár azzal is szembe kell nézniük, hogy a tanfolyam és a vizsgák ára, az üzemanyagok drágulása miatt a korábbi 200 ezerről – várhatóan – 300 ezer fölé emelkedik. István úgy véli, saját erőből esélye sincs jogosítványt szerezni.
– Menjünk, menjünk, menjünk! – rángatja a kormányt a négyéves Móni.
– Nem lehet – rázza fejét apja, és visszamegy borostyánt válogatni.
