Ha a Kormánypárt – Ellenzék politikai küzdelmet és ennek csúcspontján a 2022. április 3-i országgyűlési választásokat egy focimeccsel hasonlítjuk össze, talán nyilvánvalóbbá válik - mint a sokrétű politológiai összefüggések által takartan -, hogy a „döntő mérkőzésre” mennyire különböző versenyfeltételek mentén került sor. Márpedig a politikában és a sportban is a versenyfeltételek tisztességes egyenlősége a meccs eredményét leginkább hitelesítő tényező. Miről is van szó?
A pálya lejtős, és félidőben nincs térfélcsere. A Kormánypárt játékosait folyamatosan segíti a dombról lefelé játékból eredő helyzeti energia-többlet és a hatalmi hátszél, ami a játékuk gyorsaságát, lövéseik erejét és felszabadító rúgásaik hatótávjának növelését eredményezi. Az Ellenzék a mérkőzés teljes idejében dombra felfelé hajt, a gravitációval és a hatalmi széllel szemben kénytelen küzdeni. Játékuk ezért lassú és nehézkes; fáradtnak és bizonytalannak tűnnek fel a nézők szemében.
Képtelenek a labdát felfelé átrúgni az ellenfél térfelére, a labda így állandóan ott pattog lent, az Ellenzék kapuja előtt, és a pártállami szél egyre csak fújja-fújja azt, szinte megállíthatatlanul a hálójuk felé. Ily módon tűnik fel „öngólnak” minden, amit az ellenzék csinál, próbál vagy akárcsak gondol rá… A „domb” és az „ellenszél” nyilvánvalóan a média-túlsúly, az MTI bitorlása, a megyei lapok politikai egyszínűsége vagy az óriásplakátok terén kialakított nyolcszoros (!) szorzó a Kormánypárt javára. Összefoglalva: a tisztességtelen előnyöket jelenti ebben a képes beszédben.
A bajnokság mint folyamatos versenyhelyzet csak formálisan létezik Magyarországon. Ami szerencsésebb országokban a minőség garanciája (piac, verseny, eredményorientáltság), az nálunk a Kormánypárt újra és újra előálló, elsöprő erejű győzelmei útjában álló lehetséges akadályként bélyegződik meg. A magyar közéletből Orbán hatalma alatt kikopott az egyik legfontosabb jogállami alapelv: az állami szervek és intézmények politikai pártoktól való függetlensége. Az Ellenzék játékosait folyamatos zaklatások, eljárások, egzisztenciális és morális veszélyeztetések érik a hatóságok és más állami intézmények részéről. Még a munkáltatókat is befolyásolni képesek - az állami megrendelések és hirdetések közvetlen anyagi érdekeltségével –, hogy az egyes ellenzéki csapatban játszó személyek alkalmazási, képzési, lakhatási és jövedelmi, üzleti feltételeire hatással legyenek. Mint egy maffiaháló, úgy fonódik az élet sok területén a politikai alapú korlátozottság, befolyásgyakorlás, fenyegetés, veszélyeztetés, lejáratás, ellehetetlenítés az Ellenzék játékosai, szakemberei, segítői és támogatói köré.
A játékszabályok fő vonalaikban egyenlő feltételeket biztosítanak a konkrét választási döntő lebonyolításában a feleknek. Azonban a tisztesség határait sokszorosan áthágó, sunyi és alattomos részletszabályok keretezik a felkészülést és a mérkőzéseket, befolyásolva ezzel az eredményt. Példa erre a levélszavazás botrányosan „laza” törvényi szabályozása; a választási körzetek „átrajzolásának” gyakorlata, a külföldön történő szavazás nehezítése; a választók szervezett szállításának és a voks-kereskedelemnek, illetve a voks-függőségnek a szabadjára engedése.
A felkészüléshez szükséges erőforrások fontos elemei az eredményességnek. Kontrollálatlanul áramlanak a közpénzek a Kormánypárt számára fontos ügyekre, ezzel befolyásolván a sportolók és szurkolóik részvételét, aktivitását és lehetőségeit a versenyeken, mérkőzéseken. Ahogyan Orbán egyet jelent a Fidesszel, „azemberekkel” és még a nemzettel is, úgy sajátította ki a kormánypárti csapat a nemzeti sportot (kis és nagy kezdőbetűkkel egyaránt), a szurkolókat, nézőket: „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok”! Semmi közpénz nem drága a Vezér által fontosnak tartott célokra…
Az eredmény 2022. április 3-án: a Kormánypárt 3:1 arányban győzedelmeskedett az Ellenzék felett; s ezzel újabb 4 évre bajnokként irányíthatja a magyar labdarúgást, sportot, nemzetet… Az eredmény nem sokban tér el a négy, nyolc vagy tizenkét évvel ezelőttitől. Mint ahogyan a versenyfeltételeket formáló közállapotok sem.
E három hasonló eredményből levonható-e következtetés arra vonatkozóan, hogy a foci és a politikai választás is olyan „sportág”, amelyben a küzdelem feltételeinek nagyságrendi egyenlősége érvényességi feltétel? Talán itt az ideje feltenni azt a kérdést, hogy mitől függ az ilyen mérkőzések kimenetele. Hogy a mai feltételek, körülmények, versenyelőnyök változatlan fennállása mellett a sokadik mérkőzés is ugyanilyen, vagy csak kicsit jobb, csak kicsit rosszabb eredményekkel zárulhat-e. Hogy tagadható-e: már egyáltalán nem a versenyzők egyéni és csapat-teljesítményétől, sportolói kvalitásaiktól függ a győzelem, és nem is a csapat összeállításától vagy a választott taktikától; hanem a résztvevők (a játékosok, szurkolók, nézők, választók, a közvélemény) választóimagatartás-befolyásolásának hatékonyságától! Egy ilyen, hatalomból vezérelt, centralizált, az államszervezettel összefonódott politikai rendszerben az ellenzék választási taktikáján és kampányának részletein nem szokott sok múlni, mert az alapvető részvételi feltételek objektíve egyenlőtlenek.
De következtetések azért levonhatók az eredményből („Hogyan tovább?”).
Az biztosnak tűnik, hogy a kormányzat nem adja föl önként, valamely „belátás” hatására legfőbb legitimációs eszközét: a választási győzelmeket garantáló, közpénzből agymosássá tett propagandát. Ezért az Ellenzék számára nem marad más út, mint az egyenlőtlen feltételek sajátkezű kiigazítása, a kommunikációs egyszínűség felszámolásának elkezdése, a sajtó és média kizárólagosság megtörése az erre leginkább rászoruló helyeken.
Ehhez igazi mozgalmi terepmunka kell („szabadságharc”): megtalálni mindenhol azt a néhány embert, akiben felkelthető a szabad élet, szabad foci, szabad választás iránti igény; és segíteni kell őket a társaik tájékoztatásában, felvilágosításában és a helyi hatalomtól való közvetlen politikai függésük gyengítésében. Talán a Népszava, a Nyomtass Te is! vagy más független sajtótermék; a Klubrádió vagy más független rádióadó; az ATV vagy más, pártpolitikailag független televíziós kábelcsatorna terjesztések megszervezése kell ehhez, sokféle technikai és támogatási módon, hogy az Ellenzék játékosait egyáltalán megismerhesse az ország információs buborékban tartott része. Talán infó-klubok, olvasókörök, önsegítő csoportok, érdekérvényesítő civil szervezetek létrehozásának segítése és működésük támogatása kell. Vagy / és a helyi nyilvánosság valamely még létező fórumának, eseményének, helyszínének felhasználása szükséges. Talán az ellenzéki pártok helyi „sejtjeinek”, „alapszervezeteinek” épülése.
Sokféle módja lehet a központi információs monopólium és az erre épülő politikai választási karanténban tartás megtörésének. Ha viszont ez nem sikerül, akkor az ellenzéki pártok választási összefogása, a legjobb program, a legtalálóbb üzenet és a legalkalmasabb jelölt sem jut el a Kormánypártra ma még kiszolgáltatottsága, függősége okán szavazó választói tömegekhez. Az elszigeteltségük és kilátástalan helyzetük miatt a választásoktól távolmaradók tömegeiről nem is beszélve.
A focinyelvre átfordított 3:1 arányú vereségből én azt a következtetést vonom le, hogy elsősorban a nyilvánossági tér „ellenzéki saját erős” átrendezése lehet a rendszerváltozás kezdőrúgása. Mint ahogyan például 1988–89-ben történt… Sokan elfelejtették már – vagy még nem is éltek akkor –, hogy a ’80-as évek végére a rendszerváltozást megalapozó gondolatok, eszmék, ideológiák a nyomtatott sajtó, az MTI, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió pártirányítás alóli tényleges felszabadulásával váltak közismertté és népszerűvé. Mai feladatunk sajnos még nehezebb ennél: Orbán Viktor ugyanis sosem mond le az állami politikai propaganda-gépezet biztosította „meccsdöntő” előnyeiről, mint ahogyan ezt az akkori állampárt MSZMP és Németh Miklós miniszterelnök megtette a nyolcvanas évek végén.
Az biztosnak tűnik, hogy a Kormányzat nem adja föl önként, valamely „belátás” hatására legfőbb legitimációs eszközét: a választási győzelmeket garantáló, közpénzből agymosássá tett propagandát.
Ezért az Ellenzék számára nem marad más út, mint az egyenlőtlen feltételek sajátkezű kiigazítása, a kommunikációs egyszínűség felszámolásának elkezdése, a sajtó és média kizárólagosság megtörése az erre leginkább rászoruló helyeken.
Ehhez igazi mozgalmi terepmunka kell („szabadságharc”): megtalálni mindenhol azt a néhány embert, akiben felkelthető a szabad élet, szabad foci, szabad választás iránti igény; és segíteni kell őket a társaik tájékoztatásában, felvilágosításában és a helyi hatalomtól való közvetlen politikai függésük gyengítésében. Talán a Népszava, a Nyomtass Te is! vagy más független sajtótermék; a Klubrádió vagy más független rádióadó; az ATV vagy más, pártpolitikailag független televíziós kábelcsatorna terjesztések megszervezése kell ehhez, sokféle technikai és támogatási módon, hogy az Ellenzék játékosait egyáltalán megismerhesse az ország információs buborékban tartott része. Talán infó-klubok, olvasókörök, önsegítő csoportok, érdekérvényesítő civil szervezetek létrehozásának segítése és működésük támogatása kell. Vagy / és a helyi nyilvánosság valamely még létező fórumának, eseményének, helyszínének felhasználása szükséges. Talán az ellenzéki pártok helyi „sejtjeinek”, „alapszervezeteinek” épülése.
Sokféle módja lehet a központi információs monopólium és az erre épülő politikai választási karanténban tartás megtörésének. Ha viszont ez nem sikerül, akkor az ellenzéki pártok választási összefogása, a legjobb program, a legtalálóbb üzenet és a legalkalmasabb jelölt sem jut el a Kormánypártra ma még kiszolgáltatottsága, függősége okán szavazó választói tömegekhez. Az elszigeteltségük és kilátástalan helyzetük miatt a választásoktól távolmaradók tömegeiről nem is beszélve.
A focinyelvre átfordított 3:1 arányú vereségből én azt a következtetést vonom le, hogy elsősorban a nyilvánossági tér „ellenzéki saját erős” átrendezése lehet a rendszerváltozás kezdőrúgása. Mint ahogyan például 1988–89-ben történt… Sokan elfelejtették már – vagy még nem is éltek akkor –, hogy a ’80-as évek végére a rendszerváltozást megalapozó gondolatok, eszmék, ideológiák a nyomtatott sajtó, az MTI, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió pártirányítás alóli tényleges felszabadulásával váltak közismertté és népszerűvé. Mai feladatunk sajnos még nehezebb ennél: Orbán Viktor ugyanis sosem mond le az állami politikai propaganda-gépezet biztosította „meccsdöntő” előnyeiről, mint ahogyan ezt az akkori állampárt MSZMP és Németh Miklós miniszterelnök megtette a nyolcvanas évek végén.