- Rózsaszín mámor

Nem mozdultam tapodtat se, mégis két világ között ingáztam vasárnap délután. Háromkor kezdődött a Milan–Fiorentina, hatkor az Udinese–Internazionale, a kettő között átkapcsoltam az Újpest–Gyirmótra.

Mondom, a Gyirmótra.

Amint az a bédekkerből megtudható, Gyirmót 1970 óta Győr városrészeinek egyike. A folyók városának központjától hét kilométernyire fekszik dél-délnyugati irányban, a befogadó településtől az M1-es autópálya választja el, legközelebbi szomszédja az ugyancsak Győrhöz tartozó Ménfőcsanak.

Újpest is egy városrész, 1950-ig szintén önálló volt. A futballban hasonló hagyományai vannak, mint a Milannak vagy az Internazionalénak, már csak azért is, mert az olasz futball magyar tanítóktól tanult. Andreides Gábor történész szerint az itáliai labdarúgó-szövetség elnöke azt írta az MLSZ legfőbb elöljárójának 1926-ban: „A nemes Magyarországnak, a bölcs mesterek hazájának Olaszország, a hálás tanítványok hazája mindig testvéries szeretettel akarja megragadni a kezét.”

De ezt egyszer és mindenkorra hagyjuk, napjaink hazai műfutballjának kötelező élvezetével-dicséretével megvert NER-etnyikek szerint ugyanis kár elveszni a múltban. Elvégre a jelenkori „megyei” első osztály maga a mennyország, s aki e kistérségi Édennél jobban kedvelte a nagyvilági magyar labdarúgást, az mind maradi marha. Ám úgy tetszik, hálátlan hazánkban aggasztóan sok az efféle romos retrográd, hiszen az úgynevezett NB I átlag nézőszáma – buzgó kozmetikázással – alig 2717, a lakosság döntő hányada mintha „Yves Montand” lenne, azaz nagy ívben tesz az egészre.

Hogy Gyirmóton 1519 a látogatottsági középérték, azon nincs mit csodálkozni, ám azon, hogy a Megyeri úton 2476, bizony van. Illetve, azon sincs, ha a 2-2-be torkolló gyatra „gyirmóti” paródiára meg a többi abszurdra gondolunk, és nem jut eszünkbe felemlegetni azt az időt, amikor meccsenkénti átlagban 15 647-en háborogtak az újpesti sporttelepen, ha már két perc is eltelt, és még nem vezettek a lilák. Maradjunk csak a bódító mánál, tehát az Üllői úton 8569, Debrecenben 3787, Kispesten 2865, Fehérváron 2822, Kisvárdán 2201, a Hungária körúton 2073, Pakson 1867, Zalaegerszegen 1727, Mezőkövesden 1489, Felcsúton 1220 néző gyűlik egybe alkalmanként.

Mármint hivatalosan.

Mert fogadni mernék rá, hogy a Hungária körúti vagy a felcsúti adat erős túlzás, de ott, ahol a tizenkét klub közül ötnek az átlaga még a kétezret, további ötnek pedig a háromezret sem éri el, nem mindegy? Már az is jellemző a siralmas helyzetre, hogy a buzgó szépítők feltehetően úgy gondolják, valamelyest csökkentik az égést, ha néhány százzal több szurkolót kertelnek a tribünre. Ezzel együtt a gomba módra termett luxus stadionokban a legtöbb esetben csak az üresség látszik mind a produkciót, mind a nézőteret illetően.

Pláne, ha szendvicsbe kerül a magyar közvetítés, mert az említett olasz mérkőzések közül 71 542-en voltak a Milan–Fiorentinán (1-0) és 20 910-en az Udinese–Interen. (Udinében a befogadóképesség 25 144.) A jegybevétel a zsúfolt San Siróban 1 millió 270 ezer 518, a Friuli stadionban 867 ezer 352 euróra rúgott. Újpesten vajon hány forintot tett ki az állítólag 3441-es vasárnapi nézőszám? A belépőkből származó összeg legalább a rendezési költségeket ellensúlyozta-e? Milánóval és Udinével kapcsolatban ez nem kérdés. Pedig olyan országról van szó, amelynek válogatottja Európa-bajnoki címet nyert ugyan 2021-ben, de lemaradt a 2018-as és a 2022-es világbajnokságról is. Ez sokkolóan hatott Itáliára, ahol jó ideje hiányoznak az évtizedekig egymást taposó világklasszisok. Azaz nincs a legjobb passzban az olasz futball, de érthető a sokszoros lelátói differencia, ha figyelembe vesszük, hogy minálunk már régóta meg sem rezzennek a vb-selejtezők kudarcaitól, hiszen a világbajnokságtól hazánk hasonlóképpen távolra került, mint a mostani NB I-től a nívó.

Hogy legutóbb mikor járt a magyar válogatott a Mundialon, azt ne is emlegessük. Korszerűtlen, bigott, megcsontosodott szemléletre vallana ilyesmivel foglalkozni. Forduljunk Gyirmót, Felcsút, valamint 2022 Magyarországának 2717-es csodája felé! Ízlelgessük csak, és ha nagyon akarjuk, előbb-utóbb ráérzünk: olyan az egész, akár a piros pezsgő.

Rózsaszín mámor.