Hangyákról
A pandémia sok mindenre megtanítja az embert. Én például figyelni kezdem a körülöttem élő állatokat. Egyszer már megírtam a pókomat, egykori lakótársamat. Floridai macskáimról könyvet is összeállíthatnék, annyiszor foglalkoztam velük.
Most össze vagyunk zárva a feleségemmel, így hát madarakkal, csúszó-mászókkal keresem a kapcsolatot. Próbálom megérteni, mit üzennek – ha csakugyan így van – a sarlófecskék, a galambok, a lakónegyedben és az autóutak szélén kószáló pézsmarécék. Nem lehet véletlen, hogy reggel már a hálószobánk előtt dalolnak a szajkók.
Utóbb a hangyáknak szentelem az időmet. Egy nagy fehér virág húsos, négyágú kelyhében harmatcseppek remegnek. Sűrű sorokban másznak a vonzó ital felé. Fent aztán megáll a menet. Négy oszlop a kehely peremén.
Prózai, de csodálatos látvány; még leírni is nehéz. Remeg a kezem, miközben fényképezem. Vajon hogyan váltják egymást? Melyik irányítja az érzékeny műveletet? Ezt már nem rögzíti a kamera.
A lényeg, hogy minden hangya sorra kerül. És a remegő harmatcsepp egyensúlyban marad.
Konklúzió: van még tanulnivalónk. Figyelem a rovarokat, és szégyellem magam.
Kegyetlen történetek
Idestova tíz éve makuladegenerációval élek. Kétszáz oldalas könyvet már nem tudok elolvasni, beteg szemmel két hétbe – vagy többe – is beletelne. Szerkesztőm két év után, a pandémia elültével megint felkeresett Miamiban, hátizsákjában több nekem szánt „otthoni” könyvvel.
Köztük van Vonnák Diána, egy fiatal kulturális antropológus első kötete. Szerkesztőm – budapesti barátunk – olvassa fel nekem, elbeszélésről-elbeszélésre. Délelőttönként ülünk az emeleti dolgozószobámban. Behunyom a szememet, hallgatom mély hangját.
Három ciklusban tizenhét írás. Egy mozgalmas életút, országok és kultúrák között. Egy társadalomtudós pontos megfigyelései, szépirodalommá dolgozva. A helyszínek változatosak: egy buddhista kolostor, egy budapesti kifőzde, ukrajnai konfliktusövezet, partszakasz a tenger mellett vagy pince, ahova iszákos anyja elől menekül egy kislány. Maga a szerző is – áll a borítón – több országban él: Magyarországon, Ukrajnában és az Egyesült Királyságban. Interjúiból kiderül, hogy ezekben az országokban dolgozik: egyetemi munkacsoportokban és terepen kutat, szerkeszt és ír. A szereplők között egy fiatal angoltanárnő, egy éhes öregasszony, egy külföldön dolgozó kultúratudós, egy bántalmazott kislány, egy ukrajnai béranya, egész sor furcsa idegen.
Vonnák Diána írásaiban minden – a szereplők és a környezet is – távoli, szokatlan, pedig akad egy-két valószínűleg magyar helyszínen játszódó írás. Ami közel hozza őket, az a társadalmi problémák iránti érzékenység (a szegénység, a nyomor, az egyenlőtlenség), a tabutémák megírása (a családi konfliktusok, a betegség, a halál), a megértésre tett kísérletek. Nem hiába, a szerző magyar példaképei Bodor Ádám és Nádas Péter.
Kevesen írnak ilyen érzékenyen az idegenségről, a két idegen közötti áthidalhatatlan szakadékról, az utazás kálváriájáról. Arról, hogy a boldogulás távol a szülőhazától – hosszútávon – lehetetlen. Vonnák ráadásul okosan építi fel a rövid novellákat, feszesen ír, néha sűrítést vagy sejtetést alkalmazva. Technikája előnyére válik a szövegeknek. (Csak a kötet címe nem jó: a Látlak egyszerű és rövid, de nem átütő, félreviheti az értelmezést.)
Végül is az írások kegyetlen történetek. „Jött a telefon otthonról, hogy szétdurrant egy ér a mama agyában” – ilyen és ehhez hasonló erős mondatokkal indulnak a novellák. Elolvasni őket érdemes. Gazdagodik velük a magyar prózairodalom.
(Vonnák Diána: Látlak, Jelenkor, Budapest, 2021)
