Többször is láttam őket táncolni. Bulikon, névnapokon, amikor már emelkedett volt a hangulat, bömbölt a szalagos magnó a sarokban, mindig beóvakodtam a nappalinkba, hogy megnézzem őket. Egymásba kapaszkodva, magabiztosan szántották a parkettát. Pár pillanatra úgy tűnt, hogy semmi kiszámított nincs benne, a mozdulatokat maga a zene súgja az apámnak, a ritmus ihleti a forgásokat, a bedöntéseket, apám csupán alkalmazkodik, és vezeti, viszi magával anyámat, aki engedelmeskedik. Nem volt kecses ez a mozgás, semmilyen táncversenyen nem ért volna dobogót, de önfeledt volt, valósággal hozzásimult a Waterloo és az In The Summertime taktusaihoz, anyám mosolya pedig mindennél jobban jelezte, hogy minden lépés célba ért. Ami a bokánál kezdődött, a szívnél ér véget.
Csakhamar rájöttem, hogy a megfelelő tánctudás majdhogynem kikövezett út a fajfenntartás felé. Nem kell virtuóznak lenni, nem a közönséget kell elcsábítani, ne torpanjon meg a világ a talpunk alatt, hanem csak azt az egyet, a kiválasztottat kell magunkhoz édesgetni. Épp csak rásimulni a ritmusra, meggyőzni a partnert, hogy máris egyek vagyunk, egy test és egy akarat, a többi szinte magától értetődő. Persze alig engedelmeskedő, kajla kamaszlábakkal mindezt nem olyan könnyű kivitelezni: az ember fejben már kész Travolta, de a teste még Frankenstein, több önálló részből összefércelt, dacos szörnyeteg.
Így kerültem kilencedikben tánciskolába. Tudom, ezek lassan már kőkorszaki fogalmak, szinte látom a ráncokat a kifejezésen, ahogy leírom. Hasonló kategória még a házibuli. Ezek korábban nemzedékek életét – vagy legalábbis a kezdetét – határozták meg. A klubok, a partik, a fesztiválok világa előtt a házibuli volt az egyetlen intézmény, amely védett és biztonságos keretet adott a szórakozásra és ismerkedésre váró hormonoknak. Olyan zene ment, amilyet mi akartunk, a hatalom nem szólhatott bele semmibe, ha nem voltunk túl hangosak. (Ezért is lett a Beatrice száma, Azok a boldog szép napok az osztály dala, és ezért lett szinte mindenkinek babos kendője. Ó, azok az ártatlan nyolcvanas évek!) Állítom, hogy annak idején a konyhában – a bulik talán legfontosabb csomópontján – fogantak meg a világmegváltó gondolatok, ott ismertük meg egymást igazán, egész civilizációk épültek és dőltek össze két dal között, és a szerelem is burjánzott rendesen.
Ám a megágyazáshoz – átvitt értelemben – nagyon is kellett a tánc, a felkérés, a célratörő andalgás. A tánciskola persze messzebbről kezdte, a polka, keringő, tangó, rumba és hasonlók révén próbált belénk táplálni valamiféle mozgáskultúrát. Soknak csak ott, egy ütött-kopott próbateremben volt értelme, életemben nem jártam polkát senkivel, de rumbázni se kértem fel senkit. Talán azért sem, mert mindmáig bizonytalan vagyok a lépésekben, már akkor is csak úgy tudtam ropni, hogy a fejemben folyton ment az egy-két-há, egy-két-há, úgy ismételgettem a tánc vonatkozó képletét, mint felelés előtt a szinusztételt. Így viszont nem megy. A nők ugyanis azonnal megérzik a görcsösséget. A test minden vonakodást, gátlást, mesterkéltséget azonnal elárul és leleplez, táncban nem lehet mellédumálni. Ha ott összeakadnak a lábak, akkor az egymásra hangolódás csak frázis marad. Szerencsémre annyi rutint, vagy nem is tudom, bátorságot azért összeszedtem, hogy el mertem engedni magam, és a többi – az apámtól örökölt ösztönös mozgásérzék – elvégezte a dolgát: el tudtam hitetni magammal és másokkal is, hogy tudok táncolni. Vagyis ráléphettem a párválasztás rögös és hosszú útjára.
Onnan jut mindez eszembe, hogy a múlt szombaton Strauss valamelyik keringője csendült fel a rádióban, és a nejem azzal lepte meg Duskát, hogy bizony erre milyen jól lehet táncolni. A „tánc” eddig jobbára kimerült valamilyen őrült szökdécselésben Billy Idol pattogósabb zenéjére. Tényleg, kerekedett el a gyerek szeme. Azonnal le is rúgtak papucsot, zoknit, és a nappali parkettáján elkezdődött: hosszú-rövid-rövid, ennyi az egész, magyarázta a nejem. Az „ennyi” persze sokkal több. Már az is egy egész világ, hogy miként helyezzük a kezünket a nő derekára, finoman a lapocka alá, nem kapaszkodunk bele, mint a seprűnyélbe, hogy el ne essünk, hanem lazán, de mégis határozottan, és akkor indulhat a lépés a zene lágy és mindent kitöltő ritmusára. Az ember, hacsak nem istenáldotta tehetség, képtelen mindenre odafigyelni. Dusi is hol rálépett az anyja lábára, hol nagyokat lépve szinte kikerülte, hol pedig marokra fogta a ruháját, miközben folyton a saját lábát nézte, hogy stimmeljen a képlet. Ha ilyenkor azt mondják, hogy „csak érezd a zenét”, akkor legszívesebben felzokognál. De aztán a sokadik próbálkozásra, amikor pár pillanatig engedelmeskedtek a lábak, amikor tényleg a muzsika kezdett diktálni, hirtelen minden megváltozott. A nejem épp úgy nevetett hátravetett fejjel, ahogy régen az anyám, és ahogy majd Dusi választottja fog pár év múlva. Az idő hurkaiban így ismétlődik a megismételhetetlennek tűnő varázslat. Izgalmas évek kezdődnek, bólintottam magamban olyan irigy büszkeséggel, amivel csak az apák tudnak.
