A napokban nagy megtiszteltetésben volt részem: Egerben sörözhettem az év egri borászának 2020-ban megválasztott Mándoki Sándorral! Igen, borász létére ő is sörös ember, de azt hiszem, erről már értekeztem önöknek e sörtárca-sorozat keretében: odahaza, Egerben azt tapasztaltam, hogy harminc éve sok egri borász azért volt sörös, mert túlságosan jól ismerte az egri bort; ma pedig, amikor az egri borok már összehasonlíthatatlanul jobbak, mint két-három évtizede, egyes borászok azért söröznek, mert unják a bort. Sándor is, akivel sörözni adódott alkalmam, a találkozásunk napján éppen egy borversenyről jött, ahol bíráskodási feladatokat látott el. Összesen huszonöt bort kóstoltak, de ebből hármat ki is zártak a versenyből, mert úgy gondolták, hogy mindennek van határa, még a rossz bornak is.
Most, hogy másodjára írtam le a nevét, belém is nyilallt, hogy Sándor nekem nem is Sándor, hanem Sanyi és Sanyikám. Szerintem még életemben nem szólítottam Sándornak, tekintettel arra, hogy több mint negyven éve ismerjük egymást: kilenc évesek voltunk, amikor az általános iskola harmadik osztályában összekerültünk, s lám, a kapcsolatunk azóta sem szakadt meg. Jó osztály volt a miénk, most is abból az apropóból söröztem Sanyival, hogy egy közös általános iskolai osztálytársunk nagy murit csapott 50. születésnapja tiszteletére, ahová minket is elhívott. Több mint tízen voltunk, szinte mindannyian javakorabeli, ötven körüli férfiak, akik közül a legtöbben boroztak, s mivel az ünnepelt is boros ember, a születésnapjára elhalmozták jobbnál jobb borokkal. Az asztalok roskadoztak a minőségi boroktól, fehér és vörös és rozé boroktól, magyar és olasz és francia boroktól, csupa prémium termék – nem csoda, hogy mi, Sanyi meg én eléggé savanyú képpel nézegettük a boros felhozatalt.
– Sört kellett volna hozni, nem bort – súgtam oda Sanyinak, aki szomorúan bólogatott, mert ő is bort hozott az ünnepeltnek, méghozzá egy egész kartonnal.
Aztán addig-addig bólogattunk a jobbnál jobb borokat nézegetve, hogy fölálltunk, kisomfordáltunk a muri helyszínéül lefoglalt panzió kapuján, elballagtunk a legközelebbi kocsmáig, ahol rögtön felderült a képünk.
Először is volt csapolt Staropramen (akik rendszeresen olvassák e sorozatot, azok már ismerik Darvasi László aka Szív Ernő mondását, mert egyszer már megírtam: „A sör az Staropramen”), másrészt pedig volt üveges-csatos Bernard, ami meg Sanyi nagy kedvence, mármint a barna verzió, Sanyi ugyanis a sörivók nagy halmazán belül a barnasörivók kisebb részhalmazába tartozik.
Még arra is emlékszik, hogy hol szeretett a barna sörbe bele: Prágában. Elmesélte, hogy sok éve kint járt a cseh fővárosban a barátaival, s még az utazás előtt szigorúan megesküdtek, hogy Prágában a lábukat egyetlen templomba, múzeumba, turisztikai látványosságba be nem teszik, kizárólag sörözőket látogatnak végig előre meghatározott útiterv és forgatókönyv szerint. Így jutottak el egy hatalmas városszéli lakótelepre, ahol 9-10 emeletes házak támasztották a cseh eget, s ahol rajtuk kívül egy darab turista nem volt, tekintettel arra, hogy erre a szocialista Csehszlovákiában épült lakótelepre a kutya sem volt kíváncsi – nem is tudta senki a turistahadakból, egyedül csak Sanyiék, hogy a lakótelep közepén van egy iszonyatosan ronda és iszonyatosan nagy kockaépület szürke betonból, az iszonyatosan ronda és iszonyatosan nagy kockaépületen belül pedig egy kb. ezer embert befogadni képes sörcsarnok üzemelt, méghozzá telt házzal.
– Zsoltikám, én le sem tudom írni azt az érzést, amit ott átéltem – mondta Sándor, miközben a második üveg barna Bernard sörét öntötte ki a poharába. – Olyan vidám, hangos, nevetős sörös élet folyt abban a hatalmas hodályban, amit nehéz elképzelni. Mindenki sört ivott és mindenkinek fénylett az arca a boldogságtól. Ott ültünk egy ronda lakótelep kellős közepén és olyan boldogok voltunk mi is, mint ott akkor ezek az egyszerű cseh emberek, akikről sugárzott: ha jó a sör és a társaság, akkor a világban minden van.
Sanyi barna sört ivott, mert szereti a mély, kellemes, karamelles zamatát – de kizárólag pincehőmérsékleten issza, soha nem jéghidegre hűtve, mert az a tapasztalata, hogy a sör íze eltompul, ha túlhűtik. Ezt olyannyira komolyan vette, hogy a pultnál az első kört vissza is küldte, mondván, hogy túl hideg a barna Bernard, szóval az volna a tiszteletteljes kérése, hogy hozzanak neki lehetőleg pincehideg sört.
És hoztak!
Ezt is megértük!
Egy egri sörözőben a vendég kérésére nem pofákat vágnak, nem húzzák a szájukat, hanem bólintanak, s már hozzák is a kedves vendég ínyére való sört. Meg is érdemli a hely, hogy leírjam a nevét: Rock Cafénak hívják, és a Sas út elején van, közel a vasúti sínekhez.
Ha Egerben járnak a következő hetekben és hónapokban, akkor feltétlenül látogassanak el oda – feltéve persze, ha sörivók. A kínálat széles, a kiszolgálás professzionális. Jól fogják magukat érezni – feltéve persze, ha szerencsénk lesz, és egy korsó sör augusztusra nem kerül többe, mint 2 ezer forint…
