Két választást is rendeztek vasárnap, Franciaországban és Szlovéniában, és mindkettőnek Európa volt a győztese.
Amikor Emmanuel Macron feleségével, Brigitte-tel, több gyermek társaságában besétált a Champ-de-Mars parkba, ahol vasárnap este több ezren vártak az újraválasztott elnökre, sokan akkor érthették meg végérvényesen, mi volt a választás tétje. Miközben ugyanis a kis menet meghatottan haladt az ünneplő tömeg felé, nem a Marseillaise szólt, hanem az Európai Unió himnusza.
Vasárnap a franciák az Unió jövőjéről is szavaztak. Azok a külvárosokban vagy falvakban élők, akik dühösek az államra a saját nehéz helyzetük miatt, és „csakazértis” Le Penre voksoltak, fel sem fogták, hogy ha az általuk nem meggyőződésből, hanem méregből támogatott szélsőjobboldali politikus nyert volna, akkor az EU-nak vége. Európa azt még valahogy elviseli, hogy létezik egy állam Közép-Európában, amelyik mindent megtesz azért, hogy belülről bomlassza ezt a nagy nehezen összekovácsolt Uniót, és olyanokkal szövetkezik, akik mások leigázása által maradnak hatalomban, de ha Franciaország kérdőjelezné meg Európa alapértékeit, akkor az a közös rend pusztulásához vezetne.
Szlovénia ugyan az EU legkisebb országai közé tartozik, de Janez Jansa miniszterelnök az ékes példája annak: egy alig kétmilliós állam is képes porszemeket hinteni az EU gépezetébe. A miniszterelnök a Twitteren alázta meg politikai ellenfeleit, a bírákat, a kormányt bíráló újságírókat, forrásmegvonásokkal térdre kényszerítette az állami hírügynökséget, tisztogatott a közmédiánál. A minta Magyarország volt számára, de annyira kiterjedt jogkörökkel azért nem rendelkezett, hogy a magyar viszonyokat egy az egyben importálja. Pedig Budapestről minden támogatást megkapott ehhez, Orbánnak szüksége volt szövetségesekre az EU belső bomlasztásához.
Egykor Napóleon mondta: a szerencse fontosabb az ügyességnél vagy az intelligenciánál. Kritikusai szerint több csatát „mázlival” nyert meg. A kivételes intelligenciával rendelkező Macronnak is bizonyos fokig szerencséje volt, hiszen mind öt éve, mind most szélsőjobboldali jelölttel kellett szembenéznie a második fordulóban, s bár Marine Le Pen sokak szemében elfogadottabbá vált, mint korábban, azért még mindig működnek a régi reflexek a franciák körében: hiába nem kedvelik az elnököt, a második fordulóban mégis elmennek, hogy megakadályozzák a nagyobbik rosszat, az enyészetet. A franciák többsége felmérte: ha Európa eltűnik, Franciaországot is magával rántja. Nincs már önálló francia út, ahogy Marine Le Pen hirdette, nem járhat egy tagállam külön utakon. Nem lehet előnybe hozni a francia lakosságot a többi uniós polgárral szemben, képtelenség visszafordítani az idő kerekét. Együtt kell haladniuk az EU tagországainak, lehetőleg kéz a kézben, ebben a kihívásokkal teli világban.
Macronra egy réteg zsigeri gyűlölettel tekint. Az ötvenes években az amerikai Demokrata párti politikus, az Eisenhower által kétszer is legyőzött Adlai Stevenson II. állítólag szándékosan épített be nyelvtani hibákat a beszédeibe, hogy az egyszerűbb emberek is elfogadják őt. Macron ilyenre sosem lenne hajlandó. Mintha Karinthy figuráját, Steinmannt, a jótanuló "grófnőt" testesítené meg: rendkívül felkészült, a tétévitákon legyőzhetetlen, kisujjában van minden adat, sugárzik a magabiztosságtól és éppen ez az, ami sokakat irritál.
Most azonban mégis nyitnia kell azok felé, akik a globalizáció, a modern európai berendezkedés veszteseinek érzik magukat. Éreztetni kell velük, hogy ők is a társadalom elválaszthatatlan részei. Mert nemcsak franciák, hanem minden európai polgár érdeke, hogy az ottani elnökválasztást öt év múlva se szélsőjobboldali politikus nyerje meg.
Ami pedig a szlovén választást illeti: keserűen állapíthatjuk meg, hogy egyre magányosabbak leszünk Európában. A szlovéneknek elegük lett Jansa játszmáiból, Ljubljanában a korrupció, a demokratikus alapértékek megcsúfolása már olyan vörös vonalat jelent, amit a társadalom nem hajlandó eltűrni. Megbuktatták. Párizs messze van, de Ljubljana is egyre távolabbinak tűnik.