Hetvenöt éves korában elhunyt Markó Iván Kossuth-díjas táncművész, koreográfus.
Saját bevallása szerint a tánc iránti szenvedélyét sokan fanatizmusnak, őrületnek tekintették, az utóbbi évtizedekben pedig úgy érezte, a táncszakma egy részének a szemében ő már gyerekkora óta egyfajta közellenség. Vibráló egyéniség volt, megosztó és küldetéses. Tény, hogy Markó Iván pályafutása nem indult könnyen, kezdetben nem is tartották táncos alkatnak, és csak harmadik nekifutásra nyert felvételt az Állami Balett Intézetbe. 1967-ben lett a Magyar Állami Operaház tagja, ahol rögtön lírai főszerepeket táncolt nagy sikerrel, ez a siker aztán 1972-ben Maurice Béjart társulatába repítette. A XX. Század Balettjének hét évig volt sztárja, vezető táncosa. A máig emlegetett Tűzmadár címszerepével debütált Lausanne-ban, a nemzetközi tánckritikusok 1974-ben a világ tíz legjobb táncosa közé választották. Majd mehetnékje lett.
1979-ben tért haza, a balettintézet végzős évfolyamából megalakította saját, tizenöt fős társulatát, a Győri Balettet. Élete első koreográfiája, A nap szerettei – a Carmina Burana tíz tételére – volt a végzősök vizsgakoncertje. A Győri Balett monumentális és filozofikus előadásai még a tízezer főt befogadó Budapest Sportcsarnokot is képesek voltak közönséggel megtölteni, aki csak egyet is látott, az is egy életre szóló – lélegzetelállító – élményt kapott. Markó továbbra is nagyszerű táncos volt, és olyan nagyszerű táncosokat állított reflektorfénybe, mint Ladányi Andrea vagy Popova Aleszja. Az is elévülhetetlen érdeme, hogy hosszú évek kihagyása után, számkivetettsége ellenére Fülöp Viktort is Győrbe hívta.
A Győri Balett tizenkét év alatt nyolcvan külföldi turnén vett részt Markóval az élen. Diadalmenet, révbe érés – gondolhatta a publikum. Ám ezután a társulat feloldhatatlan személyi konfliktusok után elvesztette a vezetőjét, ahogy a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskola is az alapító igazgatóját. Markónak 1991-ben megint mehetnékje támadt, volt vendégkoreográfus többek között Párizsban, Bécsben, Milánóban, Bombay-ben, Sydney-ben és Jeruzsálemben is. A Szent Város iránti szeretetét, keresztény-zsidó identitásának útkeresését Szabó Gábor operatőr-rendező segítségével egy fekete-fehér táncfilmetűdben, a Siratófalakban is megörökítette – e téma bő tíz évvel később nagyobb koreográfiává bővült. A Bayreuthi Ünnepi Játékokra állandó belépőt kapott: 1985-től tizenhét éven keresztül volt annak állandó koreográfusa.
Öt év világcsavargás után hazajött, hogy 1996-ban megalapítsa Európa legnagyobb magánegyüttesét, a huszonkét tagú Magyar Fesztivál Balettet. – Egy művésznek kötelessége baloldalinak lenni. Ez nem pártszimpátiát, inkább olyan magatartást jelent, amely a rossz sorsúak mellé áll és róluk beszél – nyilatkozta akkor arról, hogy milyen tematikájú darabokban gondolkodik. És öntötte magából az újabb koreográfiákat. Populárisabb előadásait a közönség szerette, a kritika kevésbé – Markó ötven fölött is színpadra állt, de táncosként sem volt már a régi. Ám ennél is nagyobb gondnak bizonyult, hogy egy ekkora magánegyüttest Magyarországon lehetetlen csak a közönség és a szponzorok támogatásából fenntartani. Markó társulata először 1999-ben kapott kormányzati segítséget, majd a második Orbán-kormány is nagyvonalúan dotálta – ez a kivételezés az éhkoppon tartott táncegyüttesek visszatetszését váltotta ki. Markó végül 2013-ban feloszlatta az együttesét, azóta nem találta a helyét. Története vége szomorú decrescendo. Kár érte.
