A Menhely Alapítvány idén 24. alkalommal készítette el a hajléktalan emberek minden évben február 3-ra, az év jellemzően leghidegebb napjára időzített kérdőíves adatfelvételét. A most 7000 embert elérő felmérés alapvetően nem hajléktalan-számlálás, de idén az egyik legfontosabb kérdés az volt: hová tűntek a hajlékatlanok?
2020-2021-ben folyamatosan, érzékelhetően csökkent a hajléktalan szállókat igénybe vevők és a közterületen éjszakázók száma is. A szállók kihasználtsága - bár ez erősen hullámzó – 80 százalékos a pandémia előtti évekhez képest – mondta Győri Péter, a Menhely Alapítvány elnöke az alapítvány szerdai sajtótájékoztatóján. Győri szerint meglehetősen összetett válasz. Egyrészt 2019-ben szigorították a közterületen való tartózkodás szabályait, a szankciók súlyosbodtak, ami nyilvánvalóan sokakat stratégiaváltásra késztetett: az egy helyen való „megtelepedés” helyett sok hajléktalan láthatatlanná vált vagy állandó mozgásban van. De jócskán átírták a korábbi bejáratott módszereket a járványügyi intézkedések is. A hajléktalanszállókon bevezetett karantén, illetve a férőhelyek „ritkítása” kényszerűen sokakat kívül tartott a rendszeren.
Mások a fertőzéstől való félelem miatt önként választották a kint maradást. Nincs rá adat, de vélhetőleg a közterületen élők körében nőtt a halálozás is.
Bár a hajléktalanszállók lakói között a magyar átlagnál nagyobb az átoltottság, így azokat az idős otthonoknál is kevésbé „tarolta” le a Covid. Az „eltűnésben” - elsősorban a vidéki városokban - a kijárási tilalom megszegőire kiszabott bírságok is szerepet játszhattak. Győri Péter több esetről is tud, amikor a közterületen élőket 200-300 ezer forintos pénzbüntetéssel sújtották, amit időnként sikerült a tizedére alkudni.
Meglepő módon a hajléktalanok egy része bizonyos értelemben „nyertese” volt a járványnak. A krónikus munkaerőhiány már 2019-ben arra késztette a munkaadókat, hogy vittek mindenkit, aki munkára fogható volt, különösebb végzettség nélkül, sőt szükség esetén szállást is biztosítottak nekik. Ezeknek a szállásoknak a minősége nagyon eltérő: a pincétől, a lakókocsin át a matracszállásig és az lakásbérlésig nagyon sokféle verziója működik. A pandémia hatására ugyan a számos munkahely megszűnt, de ezt ellensúlyozta a vendégmunkások távozása. Ez utóbbi azzal is járt, hogy sok férőhely szabadult fel a különféle tágan értelmezett munkásszállásokon, ahová a korábban hajléktalanként élő munkásaikat helyezték el a cégek. A Február Harmadika Munkacsoport felmérése szerint a a munkaképes exhajléktalanoknak a járvány végén is sikerült megőrizni a korábbinál jobb munkaerő piaci pozícióikat. Az internetes rendelések számának megugrása miatt például rengeteg munkáskézre van szükség az összekészítéshez és a csomagoláshoz.
A járvány társadalom peremére szorultak számára legalábbis pozitív hatásai közé tartozott a turizmus leállása, az Airbnb-lakások tömeges kiürülése, a lakásbérleti díjak jelentős csökkenése.
A kevésbé nívós bérlemények így megnyílhattak a valamiféle jövedelemmel rendelkező – nyugdíj, minimálbér - , de a magas bérleti díjak miatt a lakáspiacról korábban kiszorulók előtt. A hajléktalanszállók versenyhelyzetbe kerültek. A felmérés így arra is rákérdezett, hogy mivel válhatnának vonzóbbá a hajléktalanok számára. Mint kiderült az állandóság a legfontosabb: minél hosszabb ideig szeretnének ugyanazon a szálláson lakni. Ezt jelzi az is, hogy a fizetős hajléktalanszállókon élők 80 százaléka most is több mint egy éve lakik ugyanott. (A közterületen élőknek is alig harmada él folyamatosan az utcán, a többi időt valamilyen fizetős, szívességi vagy ingyen szálláson tölti.) A közvélekedéssel ellentétben nagyon fontosnak tartanák a teljes alkoholtilalmat is a szállásokon. A begyűjtött adatok alapján a hajléktalanok többsége valamilyen formában – rendszeres, köz- vagy alkalmi munka, kéregetés – megdolgozik a megélhetéséért, másoknak valamilyen rendszeres jövedelme van, például nyugdíj.
A különféle ellátást is nyújtó otthonok azonban – a jelenlegi felvételi moratórium okán is – elérhetetlenek a hajléktalanok számára. Holott a mostani jelentés is rámutatott arra, hogy a fedél nélküliek egyre korosabbak, csaknem háromnegyedük elmúlt ötven éves. Többségük krónikus betegséggel, mentális, alkohol vagy drog problémával küzd. Így nem csupán szállásra, hanem gondozásra is szükségük lenne. A felmérés arra is felhívta a figyelmet, hogy a hajléktalanok között egyre több az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők és a romák aránya.
A Menhely Alapítvány munkatársai nem szerettek volna találgatásokba bocsátkozni a különféle moratóriumok feloldása, a háború indukálta menekülthullám, a turizmus újraindulása és a munkaerő-piaci tendenciák változásainak hajléktalanságra gyakorolt hatásairól. Az elmúlt hónapokban mindenesetre még nem érződött ezek hatása. De általános tapasztalat, hogy
az első egzisztenciális elbizonytalanodástól a hajléktalanságig vezető utat többnyire 2-3 év alatt járják be a megcsúszók.
