Apám halálának huszadik évfordulóján anyám felhívott telefonon. Elpanaszolta, milyen gyorsan eltelt ez a húsz év, és mennyire hiányzik neki az apám. Amíg beszélt hozzám, arra gondoltam, nekem kifejezetten hosszú volt az elmúlt két évtized, és jól megvoltam apám nélkül. Persze, ezt nem említettem anyámnak. Miután letettük a telefont, magamban mormogva járkáltam a lakásban, mintha keresnék valamit. Valójában sosem volt rendezett a viszonyunk apámmal. Tizenhét évesen, a piarista gimnázium harmadik osztályában egy teljes évig naplót vezettem. Eszembe jutott a füzet, és az is, hogy minden sora az apámról szólt. Nem kellett sokáig keresgélnem, végig ott volt az íróasztalom legalsó fiókjában, abban a gyűrött mappában, aminek a borítóján Elvis táncolt rabruhában – az egyetlen közös pont apámmal, mindketten rajongtunk a rock and roll királyáért. Mindent gyűlöltem, amit szeretett, és mindenért odavoltam, amiről tudtam, ki nem állhatja. Elvis volt a kivétel. Bár sosem hallgattuk együtt a lemezeit, kamaszként mindketten utánoztuk őt a megjelenésünkben. Barkót növesztettünk, apám tévesen pajesznak mondta, hiába vitatkoztam vele, hajthatatlan volt, a végén már nem ellenkeztem, csak gúnyosan mosolyogtam. Kacsafarok frizuránk volt, legalábbis apám így hívta, én inkább pompadúrnak. Ha egymás mellé tenném az elvises fotóinkat, olyanok lennénk, mint az egypetéjű ikrek. Két lebiggyesztett ajkú, mélabús jampi, felhajtott gallérral – annyi különbséggel, hogy apámról az ötvenes, rólam pedig a nyolcvanas években készült a fénykép. Ezt a fotót megőriztem róla. Mintha szükségem lett volna egy jelentéktelen hasonlóságra az apámból, egy apró fogódzkodóra, amibe belekapaszkodhatok. Nem voltam képes teljesen kiiktatni az életemből, és ezt végig tudtam. Bizonytalanul forgatom, nedves tenyeremmel tapogatom a tinédzserkori naplómat. Nem érzem magam felkészültnek, hogy beleolvassak. Pedig már nem hadakozom apámmal. Veszek egy nagy levegőt, kinyitom.
(„Soha nem sóvárogtam a figyelmére vagy a szeretetére. Tudom, nem számíthatok rá, ha megszédülök, megingathatatlan erejével nem tartana meg. Erősnek mutatom magam, pedig sokkal inkább szükségem lenne az apai segítségre, mint az üres bírálatokra.”)
A temetése óta szerettem volna megkönnyebbülést érezni azért, hogy meghalt az apám. Most is azon töprengek, ennyi év elteltével már igazán boldog lehetnék, hiszen nem kell többé az elvárásai szerint élnem.
(„Sokszor elgondolkodom, akartam-e valaha az apám kedvében járni? Vágytam-e arra, hogy megmutassam neki, én is értékes ember vagyok? Szerettem-e volna kivívni a megbecsülését vagy a tiszteletét? De nem jut eszembe egyetlen ilyen pillanat sem.”)
Előttem hever a napló. Újra magamon érzem apám tekintetét. Kimegyek a mosdóba, megmosom az arcom. Eszembe jut, hogy a gimiben is ezt csináltam, ha ideges vagy szomorú voltam. A hideg víz mindig kijózanít. Visszaülök, az utolsó oldalra lapozok. Meglepődöm, piros tollal van teleírva.
(„Tegnap együtt voltunk anyuval megéleztetni a késeket. A szomszéd házba, Pista bácsihoz szoktunk járni, aki bármit megjavított, de a múlt héten meghalt – Rózsika néni szerint elvitte az a nagy szíve. Két utcával arrébb, a szikvizes mellett lévő cipészhez mentünk, aki jól ismerte anyut, ezért szívességből segített neki. Már sötétedett, amikor elindultunk hazafelé. A hússzeletelő késsel útközben végig hadonásztam, hiába szólt rám anyu számtalanszor, hogy hagyjam abba, mert megvágom magam. Ugyanezt a kést tartotta este apám a kezében, a frissen élezett pengét ráhelyezte a csuklójára, és könnyes szemmel bizonygatta, hogy felvágja az ereit. Azt mondtam neki, hogy ne tegye, mert nagyon nem hiányzik ebbe a kuplerájba egy vértócsa. Van elég bajom így is – mondtam, majd elvonultam a szobámba bemagolni az Ady-verset.”)
Arra gondolok, vajon anyám hogy bírt együtt élni apámmal? Milyen erő munkálkodott benne, hogy egyedül képes volt fenntartani két gyermekét és a férjét? Hajnalban indult munkába, késő este érkezett haza. Ellátta a háztartást, főzött, mosott, ha kellett, leült velünk tanulni. Türelmes volt és megértő. Még apámmal is. Egy esetet kivéve, amikor felújítottuk a parkettát. Már napok óta rendetlenségben és piszokban éltünk. Apám a mesterrel délelőtt lement a kocsmába, sötétedéskor berúgva, egyedül érkezett haza. A melós másnap sem jött, eltűnt, otthagyta a félig befejezett munkát. Egy hétbe került, amíg anyám talált egy másik szakembert. Apám mindennap piásan jött haza. Anyám kiborult, akkor egyetlen estén elvesztette az erejét, és vele együtt a türelmét. Apám a konyhában énekelt részegen, anyám sírni kezdett, hogy már nem bírja tovább. Felkapott egy kalapácsot, látványosan a feje felé emelte, majd elindult a konyhába, hogy megöli apámat. Nem sajnáltam volna, ha megteszi. Vágytam rá, hogy végre megszabadítson minket ettől az őrülettől, de képtelen volt bántani. Megállt a konyhaajtóban, nézte egy darabig apámat, aki egyre csendesebben, maga elé motyogva dünnyögött. Anyám megfordult, a kalapácsot visszatette a helyére. Túlságosan szerette, elnézett neki mindent. Apámat a halála után magasztalta, csak a jóra emlékezett. Mindig azt mondta, ha nem ivott volna, sokra viszi, mert kivételes tehetség volt. Fiatalon a műszaki egyetemre járt, de hamar kibukott, mert a bulizás jobban érdekelte. Anyám mégis a legjobb férj és apa lehetőségét látta benne. Sosem cáfoltam. Néha egy tévedés elviselhetővé teszi az életet.
(„Amikor rázártam a bejárati ajtót, és elindultam a lift irányába, azzal magára hagytam anyut a lakásban minden bánatával. Egy házibuliba siettem. Miután a földszinten kiléptem a liftből a sötét lépcsőházba, felfigyeltem egy földön heverő emberre, aki lassan szuszogott. Minden együttérzést mellőzve átléptem a fekvő alakot, hirtelen megcsúsztam valamin. Majdnem elestem, bosszankodva visszanéztem. Akkor láttam meg, hogy a részeg apám fekszik a hideg kövön. Addigra már eléggé hozzászokott a szemem a félhomályhoz, így amikor kiléptem az utcára, még egy pillanatra hátratekintettem, mielőtt tovább indultam volna. Láthatóvá vált a fejéből szivárgó terjedelmes vértócsa. Jó kis bulinak nézünk ma elébe, gondoltam.”)
Lehet, hogy mégis gonosz és önző voltam apámmal? Tudom, hogy senki nem figyelt rá, nem szerették, kitaszították. Anyám mesélte, hogy gyermekkorában egyszer karácsonykor hazaszökött a nevelőintézetből a nagyanyámhoz, aki miután ajtót nyitott, megkérdezte tőle, hogy mi a fenének jött, menjen vissza a francos intézetbe. Apám visszament, de a következő év nyarán ismét elszökött, hónapokig az utcán élt. A Városligetben aludt, lopásból tartotta fenn magát. Fogadásból többször leugrott az Árpád hídról a Dunába, állítólag egyszer elájult, a legjobb haverja, a Tibi húzta ki a vízből – ezt számtalanszor elmesélte, amikor piásan nosztalgiázott.
(„Tudom, hogy kemény sors jutott neki, és nem tudja feldolgozni a nevelőintézetben történteket. Ezért iszik. Legalábbis ezt mondja anyunak, amikor megkérdezi tőle, hogy mi a baja, miért jár a kocsmába, hiszen szép családja van, jól élünk. Szerintem meg túl kellene már ezen lépnie, bármilyen szörnyű volt az élete. Én sem fogok felnőtt férfiként azzal takarózni, hogy az apám ivott, és tönkretette az életemet. Nem leszek olyan gyenge, mint ő.”)
Ennél a résznél megállok, elolvasom újra. Majd ismét. Becsukom a naplót. Iszom egy pohár vizet, nehezen nyelek. Hirtelen rájövök, hogy mindenért apámat okoltam. Az iskolai kudarcaimért, a félresiklott karrieremért, a szétment házasságomért. Az egész kibaszott életemért, csak őt hibáztattam. Mintha az alkoholizmusa felmentést adott volna minden elhibázott döntésemre. A fürdőszobába sietek, megmosom az arcom hideg vízzel. Miközben törülközöm, arra gondolok, az egész életem arról szólt, hogy igyekeztem feldolgozni az apám okozta sérüléseket. Minden kudarcom hozzá vezettem vissza, folytattam, amit elkezdett.
Nem csak Elvis volt közös bennünk. Hozzá hasonlóan én sem tudtam túllépni a gyermekkoromon. Akár egy kipreparált rovar, a múlt fájdalmának gombostűjére tűzve léteztem. Az egyetlen szerencsém, apám annyira rossz példát mutatott az ivással, hogy messzire elkerültem az alkoholt. Tulajdonképpen ez volt a legnagyobb különbség közöttünk. A Lánchíd konyak volt a kedvence.
Felhívom anyámat, megkérdezem, hányas parcellában találom apám sírját. Anyám elsírja magát a telefonba, örül, hogy kimegyek a temetőbe. Velem akar jönni, lerázom. Nem ülök autóba, inni fogok. A temetőbe menet beugrok a sarki kisboltba, veszek egy üveg Lánchíd konyakot. Gyalog megyek, nincs hangulatom a tömött buszhoz. Mire a temető kapujához érek, kisüt a nap, a derekamra kötöm a farmerdzsekimet. A temetőben eltévedek, de az sem zavar, hogy ötven percig kóválygok, amíg megtalálom apám sírját. Előveszem a konyakot. Nagyot kortyolok az italból, égeti a torkom, forró érzés önt el, vékony hártyaként veszi körbe a testem. Egy adagot apám sírjára locsolok. Proszit – dünnyögöm hangosan, amit apám mondott, valahányszor a szájához emelte a poharat. A konyakosüveget gondosan lezárom, a fejfára teszem. Megszédülök, leülök a sírra, előveszem a naplót, kinyitom a középső oldalon.
(„Emlékszem, amikor apám megtanított biciklizni, négyéves koromban. Futott mögöttem, végig fogta az ülésemet, hogy el ne dőljek, aztán észrevétlenül elengedte és megállt, én pedig egyedül tekertem tovább. Csak akkor vettem észre, hogy már nem segít, amikor tettem egy kört, és visszafelé haladva megláttam pár méterre tőlem, ahogy figyel. Amint találkozott a tekintetünk, megijedtem. Elestem. Nem jött oda hozzám. Hagyta, hogy egyedül tápászkodjak fel. Sírtam. Nem vigasztalt. Három évvel később ültem csak újra kerékpárra, amikor kaptam egy kempingbiciklit, a színjeles bizonyítványomért, első osztály végén. Amikor elmentünk anyámmal kipróbálni a Városligetbe, apám nem jött velünk. Aznap késő este kocsmaszagúan érkezett haza, bezabálta hidegen a maradék pörköltet, és elaludt a nappaliban, az üvöltő tévé mellett. Anyám bejött a szobámba, hozott nekem egy pohár tejet. Nem szólt hozzám, csak leült az ágyam szélére, és megfogta a kezem. Akkor már tudtam, hogy ennek sosem lesz vége, apám súlyos beteg.”)
Újra nagyot húzok a konyakból, a maradékot apám nyughelyére öntöm. Az üres üveget hozzávágom a fejfához, utána teljes erővel belerúgok. Elesek. Apám sírján fekszek, sajog a lábam. Hátamra fordulok, becsukom a szemem, a naplót a fejem alá teszem, összekulcsolom a kezem a mellemen. Hallgatom a fák lombkoronái között játszadozó szelet.
