Az elmúlt napokban és hetekben elzúgtak felettünk az ellenzéki politikusok magyarázkodásai és önigazolásai, valamint a választási folyamatot alaposan tanulmányozó elemzők részletes értékelései. Talán eljött már az ideje egy történelmi számvetésnek is.
Nevezhető ugyan a 2022-es választások eredménye történelmi vereségnek is a demokratikus erők oldaláról, de egy alaposabb áttekintésben inkább egy hosszabb folyamat részeként mutatkozik meg, egy Európából való évtizedes kisodródás végtermékeként. Ahogy MZP helyesen kijelentette, először is az ellenzéket kellene leváltani, és a választások bebizonyították, hogy ez a folyamat valójában már az előkészületek során kudarcot vallott. Így ez a választási vereség nem annyira a Fidesz győzelme, hanem inkább a régi, évtizedes gyengeségeit magán viselő ellenzék kudarca volt. A rémkép valóban az - ahogy Lendvai Ildikó fogalmaz -, hogy ugyanazok folytatják ugyanazt ugyanúgy.
Új pártrendszer kell, új pártokkal, akkor is, ha sokat kell még várni rájuk. A jelenlegi pártok és politikusaik nagyrészt alkalmatlannak bizonyultak a sikeres politikai szereplésre, mert többnyire provinciálisak, szürkék és unalmasak, képtelenek az innovációra és a megújulásra. Jogos a „budapesti buborék” bírálata is az országos kitekintésre való alkalmatlansága révén, de az az értelmiségi támogatás, ami megmozdult az ellenzék mögött, mégis jóval igényesebb és európaibb volt, mint maga az ellenzéki pártok által uralt politikai sivatag. Jellegzetes, hogy a választási kampány két fontos szereplője olyan független képviselő volt, akiknek a politikai szereplése akkor kezdett szárnyalni, amikor elhagyták a pártjukat, ami politikai tántorgásával sok kárt okozott az ellenzéknek az elmúlt évtizedekben. Fel kellene találni végre az európai típushoz valamennyire hasonlító pártokat és politikusokat, mert ezeket mostanság legfeljebb csak a Párbeszéd és a Momentum környékén lehetett felfedezni, mivel csak ennek a két pártnak a belépése hozott innovációt a pártrendszerben, de a demokratikus pártok teljes körében ez még nem járt jelentős változással.
A Momentum egy ígéretes kezdeményezés, de még alig több annál. Elindult valamerre, de még maga sem tudja, hogy merre, a párt vagy a mozgalom irányába, vagy hogy egyáltalán milyen párt akar lenni, és milyen európai Magyarországot akar megálmodni. A Párbeszéd jóval karakteresebb, de még nem nagyon talált magának követőket, nincs még népes szavazótábora, pedig a zöldbe hajló szociáldemokraták Nyugat-Európában már tömegpártokat alkotnak. Ennek a két pártnak azonban már feldereng a jövője, egymás mellett is elférnek, mert a koalíció-képességet a születésük óta magukban hordozzák, és a belépő fiatal nemzedékeket is meg tudják szólítani. Az a nagy kérdés, hogy mikor válnak mellékszereplőkből főszereplőkké, és képesek lesznek-e arra a nagy fordulatra a pártrendszer terepén, ami Nyugaton egy pár évtizede már lejátszódott.
A Fidesz győzelme azt sugallja, hogy a jobboldal erős Magyarországon, holott ennek a fele se igaz, hiszen egy cseppet sem hasonlít a nyugati jobboldali pártokhoz, azok ki is vetették maguk közül, és azóta is tisztes, diplomatikus undorral emlegetik. A Fidesz egy Gólem-párt, egy jellegzetes kelet-közép-európai politikai szörnyszülött, és nem is egyedülálló a maga műfajában, hiszen testvérpártjai vannak valamennyi új tagállamban.
A Jobbik az utóbbi évtized nagy kudarcának jelképe, egészében véve az új Jobbik is azt mutatja, hogy Magyarországon a szélsőjobb tradíció milyen erős. A Jobbik még a profilváltás után se tudott demokratikus jobboldali középpártként viselkedni és gyakorlatilag elvérzett a választásokon, még a saját terepén, vidéken is. A Mi Hazánk sikeres szereplése, a szélsőjobb megerősödése viszont az orbáni politikai káros mellékterméke, mert ez az orbáni politika fő sodra, mint a pávatánc egyik jelenete az olyan szélsőségek kimondásával, amit a hivatalos kormánypolitika többnyire nem mer nyíltan felvállalni, hanem inkább kiad albérletbe.
MZP-nek általában véve abban is igaza volt, hogy Magyarországon is kell egy európaizált jobbközép párt, de nem jött el erre még a történelmi pillanat, mert ez az irány Magyarországon ma még nem egy reformképes stratégia. Paradox módon csak egy baloldali progresszív áttörés, kormányváltás tudott volna egy olyan politikai helyzetet teremteni, amelyben a régóta hiányzó európaizált középjobb párt szervezkedése el tudott volna indulni. Ennek korai felvetése és erőltetése csak rontotta a demokratikus ellenzék választási esélyeit, sőt a toborzás, a nevek felvonultatása még annál is inkább, hiszen például Pálinkás egy levitézlett fideszes politikus volt, és nem az európai jövő hírnöke. Ez a számvetés nem a Jobbik mint jobboldali néppárt nekrológja, de azt be kell látni, hogy a közép-európai perifériás fejlődésben a tisztességesen konzervatív, európaizált pártot még a progresszív baloldali pártnál is nehezebb feltalálni, ezért nálunk még nyomokban is alig létezik.
Az elvesztett választások után az ellenzéki pártok egyes vezetői a megszokott zavarukban MZP-re hárítottak minden felelősséget, hiszen önkritikára, a pártjaik megújítására korábban sem vállalkoztak. Pedig egészében véve MZP a pangás évtizede után dinamizmust, új színt és újító szellemet vitt be a magyar ellenzéki politikába. Hitelképesen – bár gyakran botladozva – európai megújulást ígért, ami kiváltotta az ifjúság mozgósítását és tömegtámogatását. De újra szembe találkoztunk az egy fecske nem csinál nyarat jelenséggel, mert nem tudta, és a demokratikus pártoktól jött csekély támogatással nem is tudhatta mozgósítani a demokratikus ellenzéket, és felgyorsítani a pártok átalakulását, koalíciós üzemmódba való átrendeződését. Sőt, a megjelenése ellentétes reakciókat, nevetséges féltékenységi rohamokat váltott ki számos pártvezetőből és a nem létező babérjaikon pihenő vezető politikusokból. Szinte egyedül próbálta megszólítani, legalábbis szólongatni a demokratikus ellenzék egész táborát, kis csapatával és néhány innovatív ellenzéki politikus támogatásával, ám természetesen sok hibával, de mégiscsak a branyiszkói stratégiai áttörés reményével.
Mondhatni, a választási vereség után ennyi rossz hírünk van, vagy még több is, ezzel szemben azonban az a jó hírünk, hogy az orbáni rendszer a választási győzelem ellenére nem képes konszolidálódni, és korántsem biztos, hogy végig tudja vinni a következő kormányzati ciklust.
De sajnos ennél minden sokkal bonyolultabb. Egyfelől súlyos válság közeleg, még a korábbiaknál is nehezebb évek jönnek a gazdaságban, a társadalomban és a kultúrában. Az a nagy kérdés, hogy az újonnan belépő nemzedékek meddig tűrik ezt, vagy a könnyebb megoldást választják: ha Európa semmiképpen sem tud és akar eljönni ide, ők mennek el Európába. Másfelől Orbán újabb választási győzelme hírére egész Európa pánikba esett, és az ukrán válság ellenére az EU immunreakciója azonnal beindult: röpke tíz év elmultával már észre is vette, hogy Magyarországon nagy baj van. Az orbáni kalandorpolitika ugyanis most már egész Európát fenyegeti, ezért a vele való európai leszámolást már nem lehet tovább halogatni. Hiszen Orbán a választási nyereség utáni hisztérikus akarnokságával akadályozza nemcsak az ukrán válság kezelését, hanem az EU egész szereplését a globális válságban.
Bár a mai súlyos hazai helyzetben a magyar lakossággal nehéz azt elhitetni, hogy az EU valójában a kreatív válság és a mély megújulás állapotában van, mégis ez a helyzet. A nemzetközi helyzet ugyanis tényleg „fokozódik”, vagyis az egész EU-ban és világszerte felerősödik a konfrontáció a belpolitikában a rendszerszerű korrupcióra épülő, a külpolitikában pedig kalandor Orbán rezsimmel. Messze vagyunk még attól, hogy „a magyar név megint szép lesz”, de az az Európa, amihez tartozni szeretnénk, bizony elvárja tőlünk is a nagy vereség után az újrakezdést.